Stockholm ​egyik elővárosának erdős részén két, emberi maradványokkal teli nejlonzsák kerül elő a föld alól. A rendőrség hamar kideríti, hogy egy két éve eltűnt egyetemista lány hamvaira bukkantak. A nyomozást nem csupán a gyilkosság óta eltelt idő nehezíti, hanem az áldozat, Rebecca Trolle rendkívül szerteágazó kapcsolatai is. Ráadásul a lány maradványainak fellelési helyétől nem messze egy másik holttest is előkerül, melyet évtizedekkel előbb tűntettek el. Bár az időtáv a két eset között túl nagynak tűnik, bizonyos jelek mégis arra mutatnak, hogy azonos lehet a gyilkos. Egy újabb tragédia csak tovább kuszálja a szálakat, s még sürgetőbbé teszi a tettes kézre kerítését. Egy idő után a történések központi figurája lesz egy idősotthonban élő hölgy, aki valamikor ünnepelt gyerekkönyvíró volt. Ám ő évtizedek óta beszédképtelen. A nyomozócsoport újra és újra vakvágányra fut, s a korábbi kötetekből megismert Fredrika Bergmannak azzal is szembesülnie kell, hogy meglehet, élettársának, gyermeke apjának is köze lehet a szövevényes bűnügyhöz…

Egy kicsit befolyásolt azt, hogy a Moly-on belefutottam olyan véleményekbe, amik szerint ez Kristina Ohlsson eddigi legütősebb krimije. Ami számomra egyenértékű volt azzal, hogy elkezdtem hezitálni, el merjem-e olvasni? Ugyanis egy bűnügyi történet esetében a magas pontszám, nyilván nem csak a regény stílusának szól, hanem a történet hátborzongató mivoltának is. Így aztán egy darabig tologattam a könyvet. Utána pedig mikor először futottam bele a snuff-film kifejezésbe és utánaolvastam, megint napokig nem tudtam folytatni az olvasást. Utána elkövettem megint azt a hibát, hogy nem bírva a kételyeket és izgalmakat előreolvastam, bele a végébe, hogy ne legyen annyira feszültségekkel teli az olvasásom. (van még hová fejlődnöm krimiolvasói mivoltomban). 

Ezektől az apró fiaskóktól eltekintve mit is mondhatnék? Remek regény. Jó sok összekuszálódott szállal, mind a gyilkossági vonalakat, mind a nyomozók magánéletét tekintve. Az biztos, hogy nagyon érdekes történet volt. A rejtély, az indíték, az évtizedeken keresztül ívelő nyomasztó titkok. Mindezt felgöngyölíteni egy olyan csapattal, amelyiknek minden tagja érintett lesz az ügyben és a problémáik miatt a nyomozás sem úgy alakul, ahogy alakulnia kellene.

Ove ​59 éves. Saabot vezet. És megvan a véleménye mindazokról, akik képesek Volvót, vagy pláne valami lehetetlen külföldi márkát venni. De ennek már semmi jelentősége a történtek után… Hiszen Ovénak már állása sincs. Neki, akinek lételeme a munka.

Nem sokra becsüli ezt a komputerizált világot, ahol egyeseknek egy radiátor légtelenítése vagy egy utánfutós tolatás is probléma. És most a szomszédai, akik ilyesféle hasznavehetetlen alakok, mintha még össze is esküdtek volna ellene. Meghalni sem hagyják. Pedig semmire sem vágyik jobban… Egymás után fordulnak hozzá bajos ügyeikkel, amikben szerintük ő és csakis ő képes segíteni: hol tolatni kell helyettük, hol szerelni, hol beteget szállítani vagy épp befogadni egy rozzant, kóbor macskát. Mintha – különösen az a kis iráni nő a mamlasz férjével – képtelenek lennének elszakadni attól a tévképzetüktől, hogy ő valójában jó ember, nagy szíve van. Mit kezd mindezzel a mogorva Ove, aki kényszeres szabálykövetésével oly gyakran vált ki szemrángást a környezetében? Végül is mi a baja a világgal, s hogyan jutott el mostani élethelyzetéig, amely szerinte csak egy, végső megoldást kínál? Milyen ember ő valójában, s van-e számára kiút?

Ajánljuk szomszédoknak, ezermestereknek és kétbalkezeseknek, morcosaknak és életvidámaknak ezt a nagyszerűen megírt, mély emberismeretről tanúskodó, hol nevettető, hol torokszorító történetet, amely minden idők egyik legnagyobb könyvsikere Svédországban.

Furcsa volt olvasni ezt a regényt úgy, hogy ez a harmadik regény Backman-től, amit olvasok és a többségi vélemény szerint ez a legjobbja. Én úgy éreztem, azt nyújtja, amit az ember "vár". Amilyenek az előző könyvei is voltak. Nevettem ahol kellett, meghatódtam, sírtam, még idegesített is egy-két dolog. Ahogy annak "kellett". Szóval semmi meglepetés, egy aranyos, megható, szívhez szóló történet. Amit jó volt olvasni. Mondjuk nem is kell ennél több, igazából. Nem tudom mi akkor bennem ez a hiány. Ettől még fogok olvasni Fredrik Backmantől, ha megjelenik könyve és hozzájutok. 

Nagyon szerettem a vicces hasonlatait, beszólásokat és imádtam a macska arckifejezéseit!!!

Reykjavíktól nem messze, egy tóparti nyaralóban felakasztott női holttestre bukkannak. María, aki nemrégiben édesanyját – gyerekkorában pedig édesapját is – tragikus körülmények között veszítette el, minden bizonnyal öngyilkos lett. A rendőrség lezárja az ügyet. Erlendur felügyelő azonban ösztönösen érzi, hogy valami nincs rendjén. Életében először megszegi a szabályokat, és saját szakállára kezd nyomozni. Kezébe kerül egy hangfelvétel, amely akkor készült, amikor María felkeresett egy médiumot. Anyja ugyanis megígérte neki, hogy ha létezik halál utáni élet, azt tudatni fogja vele, mégpedig valamilyen módon kedvenc írója, Proust segítségével. A nyomozás során nemcsak María életének kísértetei, de Erlenduréi is életre kelnek…

Ez különös  regény volt, inkább lélektaninak mondanám, mint kriminek. Sok volt benne a feltevés, töprengés, gyötrődés, emlékek. Ráadásul egy sorozat 8. kötete és én korábban nem találkoztam Erlendur felügyelővel. (ezek a skandinávok imádnak sorozatokat írni, úgy tűnik). Nagyon szomorú volt, ahogy a múltjáról, a családjáról, a volt feleségével való kapcsolatáról és a gyerekeiről nyilatkozott vagy gondolkozott. Nem egy vidám emberke a felügyelő úr. De ezért aztán én persze rögtön megszerettem. Azt is, ahogy utánajárt María esetének, bár meg kell mondjam a nő nem lopta be magát a szívembe. Nagyon érdekes volt viszont a két eltűnt fiatal esete, ahogy felbukkant a rejtélyük, ahogy Erlendur elővette - folytatta a nyomozást. Ijesztő volt arra gondolni, hogy ilyesmik csak úgy előfordulhatnak. És nem lehet semmit tenni. 

Viszont hihetetlen küzdelmet folytatattam a tulajdonnevekkel. Van ilyen ország, ahol ilyen neveket használnak! Elképesztő. Ifjú koromban nagyon érdekeltek a nevek, de valahogy izlandiakkal soha nem futottam össze. Hát ez most érdekes tanulmány volt. Mindenestül.

„Egy tinédzserkori fellángolás, egy viharos éjszaka – ennek köszönheti az életét az immár majdnem tizennyolc éves Martin. A fiú apja nem más, mint az ismert amerikai énekes, aki összehívja egy nagyszabású születésnapi partira egykori és mostani szeretteit. Martin anyja, Lina azóta lezárta lelkében a régi kalandot, ám egy sokkoló felfedezés hatására – és persze a fia miatt – mégis elfogadja a meghívást. Egy tizennyolc éves srác, Martin, aki él-hal a zenéért, bár még senki sem tudja, igazán tehetséges-e, egy harminchat éves trendkutató, Lina, akinek egy csapásra összeomlik és újra felépül az egész világa, egy hetvenéves, önző rockzenész, aki szeretni tanul… és az ő szeleburdi, zenei vénával megáldott, hangos családja… Karácsonyozni, ünnepelni gyűlnek össze New Yorkban, és a találkozás mindannyiuk életét megváltoztatja.”

Nos, nem nagyon bírtam elviselni az utóbbi másfél évben a romantikus történeteket, Fejős Évát meg eleve már régen-régen olvastam, nem volt annyi időm, amit rászántam volna. És nem, nem akarok válogatósnak meg sznobnak tűnni, de na.... ízlések és pofonok.

Viszont egy barátnőm elhozta nekem, hetekig felé sem néztem a polcomon, viszont nyáron nekiindultunk egy hat órás repülőútnak és mi lehet ennél jobb választás? Nem mélyül bele az ember annyira, hogy ne követhesse figyelemmel a repülőn zajló eseményeket és a gyerekét. Ugyanakkor kicsit el tud szeparálódni és gyorsabban telik az idő.

Ennél többet nem is tudok róla írni. Kiváltságos élethelyzetek. Nagy rózsaszín cukormáz. Mindenki elégedett és boldog a végén. Nincsenek is nagy konfliktusok, megoldandó problémák. Amik adódnának, azokba pedig az írónő nem megy bele, tehát mi is elsiklunk felette. Emiatt viszont meglehetősen felszínes az egész történet. Pont a lényeg veszik el. (ahogy az én egyik írásomat anno egy kurzuson jellemezték)

Vicces volt egyébként nyárból nyárba utazva a téli New York-ról olvasni.

Százak láthatták volna, mégsem tűnik fel senkinek, amikor egy zsúfolt svédországi vonatról elrabolnak egy kislányt. Az anyja nem volt mellette, mert az egyik állomáson véletlenül lemaradt. A vonat személyzetét természetesen riasztották, hogy vigyázzanak az alvó gyerekre, ám mire a szerelvény befut a stockholmi főpályaudvarra, a kicsinek nyoma vész. Alex Recht felügyelő és Fredrika Bergman bűnügyi elemző kezdetben klasszikus gyerekrablásra gondol, ám a nyomozás rémálomba illő fordulatot vesz, amikor az ország egy távoli szegletében megtalálják a kislány holttestét homlokán a felirattal: Nem kell! A gyilkos kíméletlen, s mint kiderül, rendkívüli képességű…

Bár ez a Fredrika Bergman sorozat első darabja, én már olvastam a következő részt, mielőtt ez a kezembe akadt. Ez a könyvek és a sorrend szempontjából nem zavaró és legalább az előzményekkel is tisztába lettem. Jó ez a csapat és szívszorító volt a történet. Mindig az, amikor ártatlan gyerekek szenvednek benne. Kristina Ohlsson ráadásul nem elkapkodott, sietős stílusban ír, a történetei is lassan, de biztosan hömpölyögnek, amitől viszont ki tud nyílni a bicska a zsebembe. Értem én, hogy nem lehet 7/24-ben nyomozni, de pihenőidő, mikor kis gyerekekről van szó ?!? Hú, az nehéz volt. De szeretem, hogy bepillantást kaphattunk a rendőrök magánéletében is és mindig kiderül, hogy semmi, de semmi nem fekete vagy fehér...

Sibylla egy ifjúkori, a szülők által nem helyeselt szerelmi viszony következtében elmegyógyintézetbe kerül. Miután megszökik, hajléktalanként csavarog Stockholmban és környékén. Kedvenc trükkje, hogy a bajba jutott hölgy szerepét játszva, rávesz egy-egy tehetősebb férfit arra, hogy fizesse szállodai szobáját és vacsoráját. Egyik palimadara azonban reggelre rituális gyilkosság áldozata lesz, és a személyzet vallomása alapján a gyanú Sibyllára terelődik. Most már nem csupán csavarognia, hanem bujkálnia is kell a sorozatgyilkosság vádja elől, miközben az igazi gyilkos újból lecsap…

Ez nagyon tetszett. Ez a kis vékonyka kötet. A két szálon (a múltban, és a jelenben) futó történet, mindkét folyama érdekes és izgalmas volt. Még tippelgettem is a gyilkos kilétére, a motivációra. Nagyon jó volt benne az elmélkedős, gyerekkori-traumás, pszichés szál.Szeretek ilyen történeteket olvasni, nagyon bírom ezeket a skandináv krimiket. 

Ki ez a vagány csaj, aki lazán bemutat a halálnak, kétszer is megnyeri ellene a csatát, és aztán arra teszi föl az életét, hogy felhívja a figyelmet a rákszűrés fontosságára?

„Te vagy a felelős a saját testedért!” – mondja. Már eddig is nagyon sok nő életét mentette meg azzal, hogy kiállt a nyilvánosság elé a saját történetével. Bármelyikünkkel megeshet, amit átélt. Akik elolvassák ezt a megrendítően őszinte könyvet, és tesznek is önmagukért valamit, nagyon sok fájdalomtól megkímélhetik magukat, ha komolyan veszik az üzenetét. Ebben a könyvben végigkövethetjük Szentesi Éva gyógyulásának útját. Karcos, önironikus, őszinte írás. Megfog… és nem ereszt. Igazi. Élő. Példa.

„Sokkal többet kaptam a ráktól, mint amennyit elvett tőlem.”

Dóra könyve után mindenképpen szerettem volna elolvasni, hogy legyen olvasási élményem pozitív végkifejletről is. Mintáról ahhoz, hogy túl lehet élni. Bár nem gondolnám, hogy mindenki képes erre vagy mindenkinek képesnek kell-e lennie. Kemény menet, ráadásul itt sem csak egy körből állt a harc. Az elején mindennek tetejébe dacot váltott ki belőlem a "Sokkal többet kaptam a ráktól, mint amennyit elvett tőlem." szlogen, ugyanis Éva történetét már ismertem. De elolvasva a könyvet és a kapcsolatát az édesanyjával, amit a rák terelt újra mederbe, meghajtottam előtte a fejem. Szintúgy az ereje és élni akarása, a küzdeni tudása előtt. Ezen nincs mit szépíteni, kozmetikázni. Megjárta a poklot és kijött belőle. Ez nem sikerül(het) bárkinek.

Irodalmilag... nincs kedvem bírálni vagy szájat húzogatni. Lehet, hogy csupán szubjektív okokból, de Dóra könyve jobban meghatott, lesokkolt. Voltak dolgok, amiket ha előtte azt a könyvet nem olvasom el, nem egészen értettem volna. Ez a betegség így is, úgy is brutális és kegyetlen. Aki szembekerül vele és felveszi a harcot, vitán felül elismerést érdemel.

"Lappföldön, a negyvennyolc napos sarki éjszakában vad vihar tombol. Az ötvenes éveiben járó, számi származású Klemetnek és az ifjú, szőke Ninának rénrendőrként az a dolga, hogy rendet tartson a rénpásztorok között, akik jobbára a csordák keveredése miatt kerülnek konfliktusba. Ám váratlanul valódi nyomozói feladatuk akad: a kautokeinói múzeumból eltűnik egy ősi sámándob, és ugyanaznap meggyilkolnak egy számi rénpásztort. Van összefüggés a két bűnügy között? Miért vágták le az áldozat fülét, és miért metszettek bele olyan jelet, amilyet a rénszarvasokéba szokás? Ezt kell kiderítenie a nyomozópárosnak, miközben meg kell küzdeniük a rendőrségi rasszizmussal, a nagypolitika szempontjaival s önnön korlátaikkal is."

Vajon csak nekem furcsa a "skandináv krimi" cimke ezen a regényen? És még csak meg sem tudnám magyarázni, hogy miért, mert tényleg minden adott, ami egy krimihez szükséges. Bár én inkább valami Leslie L.Lawrence-s irányvonalba tudnám ezt a könyvet beállítani. Van itt misztikum, rejtély, múlt, levágott, vándorló fülek, sámánok, jojkák. Mindez a messzi-messzi északon, rénszarvaspásztorok és hosszú, hosszú téli éjszakák között.

Az az igazság, hogy meglehetősen lassan simultam bele a cselekményvezetésbe, ami még véletlenül sem nevezhető pörgősnek. Ráérős mesélés, sok-sok információval. Ami végső soron nem volt rossz, de miután nem erre számítottam eleinte türelmetlen hiányérzetem volt. Utána mikor rájöttem, hogy ennél nem lesz a történet sem gyorsabb, sem meredekebb, akkor hagytam, hogy magáért a meséért és a tudásért, információáradatért olvastassák magukat a sorok.

Az elvárásokkal kapcsolatos eltéréseket félretéve érdekes regény, jó történet, nekem sok újdonsággal. Szeretem, mikor látjuk, hogy senki nem tökéletes, ám az emberi korrupció és gátlástalanság újra és újra letaglóz. Amit külön díjaztam, az a számikról szóló sok új információ, hisz eddig azt sem tudtam, hogy léteznek, erre kiderül, hogy velük is mennyire csúnyán elbántak, ott a "tökéletes" északon; Lappföld leírása, a rénszarvastartók küzdelmeinek ecsetelés és a múlt és jelen összekapcsolódásának buktatói.

Eddig is vágyam volt eljutni Skandináviába... ezt most még Truc-nak sikerült kissé aláhúznia.

"Cameron ​Larkin, a Kaméleon című regényben megismert cinikus őrmester a rövid montanai kitérő után visszaköltözik San Diegóba, hogy lankadatlanul üldözze a bűnt, változatlanul pikírt megjegyzéseket tegyen, és ízléstelen nyakkendőket hordjon. Volt főnöke azonban másképp tervezi a visszatérést. A gyilkossági nyomozó egy isten háta mögötti kisvárosban találja magát, ahol a legsúlyosabb bűntett a tyúklopás. Larkinnak ebben az ingerszegény környezetben rövid idő is elegendő, hogy belássa: bármire hajlandó, csak elhagyhassa azt a porfészket.

Ehhez azonban magával az Ördöggel kell megalkudnia. A feladat könnyű és testhezálló. Aztán szép lassan elromlik minden. Larkinnak a benne szunnyadó színészi képességeket kell bevetnie, ha meg akar felelni a feladatnak – mert csak ily módon kerülhet vissza a nagyvárosi rendőrség gyilkossági csoportjába.

Az alku nem játék – az ügy bonyolódik. Egyszerre kell megértenie a melegek, a zenészek és a vakok világát, miközben a nyakára ültetnek egy rendőrnőt, aki minden alkalmat megragad, hogy alaposan kiossza a nagyszájú őrmestert.

Réti László humorral gazdagon átszőtt regénye egy nyomozás néhány őrült napját meséli el, és a végén még a kaliforniai motorosbandák tetoválásainak értelmére is fény derül."

Ajánlásra akadt a kezembe és olvastam el, de - annak ellenére, hogy a moly-on magas értékelést kapott - úgy tűnik nem az én stílusom. Húsz évvel ezelőtt biztos tetszett volna. Amúgy semmi baj a regénnyel, a történettel, a poénokkal... csak nem nekem való. 

Nyár. ​Harangzúgás. Egy fiú, Gusto, a konyha padlóján fekszik egy vértócsában. Az élet lassan elszáll belőle, s ő sorra veszi mindazon eseményeket, amelyek ide vezettek. Az analízis pontos és kegyetlen. Ősz. Harry Hole, a norvég rendőrség egykori nyomozója három év távollét után visszatér Oslóba. Felkeresi egykori felettesét, hogy engedélyt kérjen tőle egy ügy felderítésére. Csakhogy az esetet már lezárták. A fiatal narkóst, Gustót egy cimborája lőtte agyon, mert összekaptak az anyagon. Egy olyan anyagon, amely a heroin uralmát megtörve, villámcsapásszerűen hódította meg a várost. Harry ennek ellenére nem tágít, s eléri, hogy meglátogathassa a börtönben a Gusto meggyilkolásával vádolt srácot. Mégpedig azért, mert a cellában saját múltjának egy darabjával van találkozója. A nyomozás, amelybe Harry magányosan belevág, nehezebb s fájóbb, mint bármelyik hivatalból felgöngyölített ügye volt. S közben mindenfelől kísértetek veszik körül. A sajátjai és az is, amelyik a várost járja. Az alak, akiről senki sem tudja kicsoda, hogy néz ki, s aki megfoghatatlan, akár a szél.

Újra találkozás Harry Hole-val!! Mit mondhatnék? Hol legszívesebben fel sem álltam volna az olvasásból,hol megpróbáltam minél több szünetet hagyni, hogy tovább tartson. Nem sorrendben olvastam, így hiába lett cliffhanger a vége, azért nagyjából tudom a folytatást, de Nesbo történetei mindenhogy beszippantanak. (kivéve a Leopárd, azt lehet, hogy soha nem fogom elfelejteni...)

Most, hogy majdnem mindet olvastam - egy kivételével (nem hiszem, hogy a Hóemberhez lesz bátorságom), beállok azok sorába, akik tűkön ülve várják a Thirst című Harry Hole folytatást magyarul!