Ez a könyv nem egy tipikus történet a rákról, nem megható, szívbe markoló vagy lírai. Ez a könyv egy 33 éves lány igaz története, aki immár negyedik éve küzd a méhnyakrákkal. Egy valódi, hús-vér ember vallomása az élet olyan kérdéseiről, amikről nem szoktunk beszélni. Szükségletekről, szexről, szenvedésről és vidám pillanatokról, feladásról és talpra állásról. Arról, hogyan lehet akár két sztómával is teljes életet élni, hogy miért fontos a testünk ismerete és az önvizsgálat, vagy hogy mivel segítheti és mivel nehezítheti a környezet egy rákos beteg életét. Dóra csatája még tart, de egy dolog már eldőlt: ő élni akar, és ezért bármit hajlandó megtenni. Mittelholcz Dóra több mint egy évtizedes újságírói múltja már bizonyította írói kvalitásait, a könyv műfajával azonban korábban nem próbálkozott. Barátai unszolására vállalta, hogy papírra veti küzdelmét a méhnyakrákkal. Célja ezúttal is ugyanaz, mint újságíróként: az emberek tájékoztatása és motiválása, csak most nem a mások példáján, hanem a saját személyes történetén keresztül. Vannak pillanatok az életben, amikor az ember kénytelen elgondolkozni, hogy mit is jelent valójában erősnek lenni. Vajon akkor vagyok erős, ha vállalok megint egy nagyműtétet, amiről egyelőre semmit sem tudunk, de benne van a pakliban, hogy utána már tényleg csonka leszek? Fogalmam sincs, hogy azt fel tudnám-e dolgozni valaha. Arról nem is beszélve, hogy újra hihetetlen szenvedéseknek tenném ki magamat és a családomat is, akiknek megint rámenne az összes szabadsága, hónapokig megint nem élhetnék a saját életüket… Vagy akkor vagyok erős, ha inkább megkímélek mindenkit, és azt mondom: köszönöm, ezt már nem kérem? Emelt fővel elfogadom, hogy nekem ennyi adatott meg, az utolsó pillanatig megpróbálok boldogan élni, és nekik is szép pillanatokat szerezni…
Többször láttam a könyvtárban a könyvet, de mivel már tudtam a végét, nem akaródzott elolvasni. Aztán mégis beadtam a derekam, ahogy már sokszor tettem, amikor egy regény rendszeresen felbukkan az orrom előtt. Nem lehet véletlen. Szóval hazavittem, de mégis a munkába vittem be magammal, hogy majd holtszezonban elolvasom, ott nem merülök annyira bele, mert azért mégsem otthon vagyok.
De így is nehéz volt időnként letenni és hazamenetelkor otthagyni. Viszont nem volt baj, hogy megvoltak ezek a szünetek, volt min gondolkoznom a következő alkalmakig.
Annak ellenére, hogy olvasmányos a könyv, magával ragadó ugyanakkor tárgyilagos, hűvös, így is megható és szívszorongató. Van, hogy tényleg érthetetlen miért jut ilyen sors egy olyan lánynak, aki ennyire fiatal, ennyire szeret élni, ennyire tudja mit akar és van is tehetsége hozzá. (ehhez képest állítsam szembe mindezzel magamat?!?!) Ráadásul - ellentétben Szentesi Évával, akivel kapcsolatban most olvastam, hogy a rák második támadásakor igenis szembenézett az okokkal, a lelki oldallal, a terápiával - Dóra elengedte ezt a részét a betegségnek és megbékélt miértek nélkül. Ehhez hatalmas erő és bátorság kellett én úgy gondolom. Elfogadni és nem kutatni, hogy MIÉRT? Miért pont én?
Van az ismerőseim között olyan, aki szintén átment méhnyakrákos megbetegedésen, műtéten, megjárta a maga poklát és kampányol a felvilágosításért, a szűrésért, az információáramlásért. Több év után emiatt is mentem el pár hónapja nőgyógyászhoz, biztos, ami biztos.
Minden tiszteletem Dóráé, ahogy meg tudta írni ezt a könyvet és nagyon remélem, hogy azóta már újraszületett, hogy megvalósíthassa azokat a vágyait, amikre nem jutott idő.
