Reykjavíktól nem messze, egy tóparti nyaralóban felakasztott női holttestre bukkannak. María, aki nemrégiben édesanyját – gyerekkorában pedig édesapját is – tragikus körülmények között veszítette el, minden bizonnyal öngyilkos lett. A rendőrség lezárja az ügyet. Erlendur felügyelő azonban ösztönösen érzi, hogy valami nincs rendjén. Életében először megszegi a szabályokat, és saját szakállára kezd nyomozni. Kezébe kerül egy hangfelvétel, amely akkor készült, amikor María felkeresett egy médiumot. Anyja ugyanis megígérte neki, hogy ha létezik halál utáni élet, azt tudatni fogja vele, mégpedig valamilyen módon kedvenc írója, Proust segítségével. A nyomozás során nemcsak María életének kísértetei, de Erlenduréi is életre kelnek…

Ez különös  regény volt, inkább lélektaninak mondanám, mint kriminek. Sok volt benne a feltevés, töprengés, gyötrődés, emlékek. Ráadásul egy sorozat 8. kötete és én korábban nem találkoztam Erlendur felügyelővel. (ezek a skandinávok imádnak sorozatokat írni, úgy tűnik). Nagyon szomorú volt, ahogy a múltjáról, a családjáról, a volt feleségével való kapcsolatáról és a gyerekeiről nyilatkozott vagy gondolkozott. Nem egy vidám emberke a felügyelő úr. De ezért aztán én persze rögtön megszerettem. Azt is, ahogy utánajárt María esetének, bár meg kell mondjam a nő nem lopta be magát a szívembe. Nagyon érdekes volt viszont a két eltűnt fiatal esete, ahogy felbukkant a rejtélyük, ahogy Erlendur elővette - folytatta a nyomozást. Ijesztő volt arra gondolni, hogy ilyesmik csak úgy előfordulhatnak. És nem lehet semmit tenni. 

Viszont hihetetlen küzdelmet folytatattam a tulajdonnevekkel. Van ilyen ország, ahol ilyen neveket használnak! Elképesztő. Ifjú koromban nagyon érdekeltek a nevek, de valahogy izlandiakkal soha nem futottam össze. Hát ez most érdekes tanulmány volt. Mindenestül.