Siri ​Bergman, a harmincas éveiben járó, jó nevű pszichoterapeuta sokféle fájdalommal és kórképpel foglalkozik. Egyik páciense, a nehéz múltú, önpusztító hajlamú Sara a javulás jeleit mutatja, ám Sirit mégis nyugtalanítja valami, s rossz előérzete csakhamar be is igazolódik: épp az ő háza előtti partszakaszon találják holtan a fiatal lányt. A rendőrség számára egyértelmű, hogy gyilkosság történt. Sirit nagyon megviseli az eset, szorongásai, amelyeket férje egy évvel korábbi, tragikus halála okoz, erős félelemmé alakulnak át. Úgy érzi, hogy figyelik. Az erre utaló jelek sokasodnak és egyre vészterhesebbek, Siri már attól retteg, hogy páciense gyilkosa ezúttal őt vette célba. Hiába töpreng, ki akarhat ártani neki, képtelen rájönni. A zaklatások elől menekülve elköltözik a házából, ám amikor megtudja, hogy egy férfit letartóztattak, mint Sara gyilkosát, nyugodt szívvel tér vissza otthonába karácsonyozni. De hiú reménynek bizonyul, hogy végre fellélegezhet…

A sodró erejű pszichothriller hitelesen mutatja be: a terápia is egyfajta nyomozás, de a terapeutának is le kell ásnia lelke legmélyebb bugyraiba, hogy rájöjjön az igazságra.

Minden skandináv krimit szeretek, van amelyiket jobban van, amelyiket kevésbé. Érdekes volt egy pszichoterapeuta szemén keresztül nézni a gyilkosság felderítését és nem a rendőrség szemszögéből. Más volt a ritmus, más volt, amire az ember fókuszált. Az, hogy Sirinek emellett még komoly magánélet traumái és feldolgozatlan problémái is vannak, alaposan lelassította a történetet. De a sötét,a hideg, a hó és jég, az most is megvolt. 

Ez ​a könyv nem egy tipikus történet a rákról, nem megható, szívbe markoló vagy lírai. Ez a könyv egy 33 éves lány igaz története, aki immár negyedik éve küzd a méhnyakrákkal. Egy valódi, hús-vér ember vallomása az élet olyan kérdéseiről, amikről nem szoktunk beszélni. Szükségletekről, szexről, szenvedésről és vidám pillanatokról, feladásról és talpra állásról. Arról, hogyan lehet akár két sztómával is teljes életet élni, hogy miért fontos a testünk ismerete és az önvizsgálat, vagy hogy mivel segítheti és mivel nehezítheti a környezet egy rákos beteg életét. Dóra csatája még tart, de egy dolog már eldőlt: ő élni akar, és ezért bármit hajlandó megtenni. Mittelholcz Dóra több mint egy évtizedes újságírói múltja már bizonyította írói kvalitásait, a könyv műfajával azonban korábban nem próbálkozott. Barátai unszolására vállalta, hogy papírra veti küzdelmét a méhnyakrákkal. Célja ezúttal is ugyanaz, mint újságíróként: az emberek tájékoztatása és motiválása, csak most nem a mások példáján, hanem a saját személyes történetén keresztül. Vannak pillanatok az életben, amikor az ember kénytelen elgondolkozni, hogy mit is jelent valójában erősnek lenni. Vajon akkor vagyok erős, ha vállalok megint egy nagyműtétet, amiről egyelőre semmit sem tudunk, de benne van a pakliban, hogy utána már tényleg csonka leszek? Fogalmam sincs, hogy azt fel tudnám-e dolgozni valaha. Arról nem is beszélve, hogy újra hihetetlen szenvedéseknek tenném ki magamat és a családomat is, akiknek megint rámenne az összes szabadsága, hónapokig megint nem élhetnék a saját életüket… Vagy akkor vagyok erős, ha inkább megkímélek mindenkit, és azt mondom: köszönöm, ezt már nem kérem? Emelt fővel elfogadom, hogy nekem ennyi adatott meg, az utolsó pillanatig megpróbálok boldogan élni, és nekik is szép pillanatokat szerezni…

Többször láttam a könyvtárban a könyvet, de mivel már tudtam a végét, nem akaródzott elolvasni. Aztán mégis beadtam a derekam, ahogy már sokszor tettem, amikor egy regény rendszeresen felbukkan az orrom előtt. Nem lehet véletlen. Szóval hazavittem, de mégis a munkába vittem be magammal, hogy majd holtszezonban elolvasom, ott nem merülök annyira bele, mert azért mégsem otthon vagyok.

De így is nehéz volt időnként letenni és hazamenetelkor otthagyni. Viszont nem volt baj, hogy megvoltak ezek a szünetek, volt min gondolkoznom a következő alkalmakig. 

Annak ellenére, hogy olvasmányos a könyv, magával ragadó ugyanakkor tárgyilagos, hűvös, így is megható és szívszorongató. Van, hogy tényleg érthetetlen miért jut ilyen sors egy olyan lánynak, aki ennyire fiatal, ennyire szeret élni, ennyire tudja mit akar és van is tehetsége hozzá. (ehhez képest állítsam szembe mindezzel magamat?!?!) Ráadásul - ellentétben Szentesi Évával, akivel kapcsolatban most olvastam, hogy a rák második támadásakor igenis szembenézett az okokkal, a lelki oldallal, a terápiával - Dóra elengedte ezt a részét a betegségnek és megbékélt miértek nélkül. Ehhez hatalmas erő és bátorság kellett én úgy gondolom. Elfogadni és nem kutatni, hogy MIÉRT? Miért pont én? 

Van az ismerőseim között olyan, aki szintén átment méhnyakrákos megbetegedésen, műtéten, megjárta a maga poklát és kampányol a felvilágosításért, a szűrésért, az információáramlásért. Több év után emiatt is mentem el pár hónapja nőgyógyászhoz, biztos, ami biztos. 

Minden tiszteletem Dóráé, ahogy meg tudta írni ezt a könyvet és nagyon remélem, hogy azóta már újraszületett, hogy megvalósíthassa azokat a vágyait, amikre nem jutott idő.

A nagy sikerű Elemi részecskék szerzőjének új regénye a művészet, a pénz és az elérhetetlen szeretet meséje. A regény Jed Martin, a Franciaország turisztikai térképeiről készített fotóival egyszeriben világhíressé váló képzőművész életét meséli el: tétova szerelmi próbálkozásait, építész apjával való nehézkes kapcsolatát, küzdelmeit a művészettel és a művészeti iparral. Jed élete akkor vesz különös fordulatot, mikor találkozik az Írországban visszavonultan élő Michel Houellebecq-kel, majd akinek brutális meggyilkolása kapcsán egy rendőrségi nyomozásban is részt kell vennie. A könyv tavaly megkapta Franciaország legrangosabb irodalmi kitüntetésének számító Goncourt-díjat.

Nem igazán tudom miért olvasok Houellebecq-et. (ez a könyv mondjuk a volt barátomé volt, nálam maradt és talán az ő még nem teljesen kihűlt emléke vitt rá, hogy addig is vele vagyok, amíg a könyvön átrágom magam.)

Igazából nem teljesen értettem a mondanivalót. Itt is sok a gondolat, a filozófia, az ide-oda utalás. Viszont néha a fel-felbukkanó megnevettető mondatok, a stílusa, az segített, hogy folyton továbblapozzak. A harmadik rész meghökkentett, pislogtam és igazán kíváncsi lettem merre fut ki történet. Fogalmam sincs kifutott-e valamerre, de volt néhány szereplő, akikkel viszont örülök,hogy összeismerkedhettem ( vagy legalábbis megismerhette őket).

Houellebecq világa azért nyilvánvalóan nem valami optimista kis happy univerzum. Nem mondhatnám, hogy az élet és emberszeretet árad a műveiből. És ennél többet én nem is írnék róla, gondolom ő az az író, akiről tanulmányokat lehet közzétenni és szételemezni a műveit. Amit meghagyok azoknak, akik jártasabbak a könyvben is felbukkanó témákban és a mondanivaló boncolgatásában.

2009-et írunk. Skóciában egy palackba zárt üzenetet sodor partra a tenger. A foszladozó papíron már alig olvashatók a vérrel írt sorok, amelyben egy testvérpár kér segítséget. A vizsgálódó helyi rendőrök kiderítik, hogy a palackot Dániában dobták vízbe, 1996-ban. Így kerül az ügy a koppenhágai rendőrség döglött aktákkal foglalkozó osztályára, azaz Carl Mørck nyomozó asztalára. Carl, valamint segítői, Assad és Rose gyorsan rájönnek arra, hogy a levelet egy bizonyos Poul Holt írta, akit öccsével együtt raboltak el tizenhárom évvel ezelőtt, ám az eltűnésüket annak idején nem jelentették. De élnek, élhetnek-e még, s ha igen, vajon hol?

Nagyon érdekes egy regény volt! Annyira lassúnak tűnt a tempója,hogy azt hittem soha nem lendülnek be az események. Ugyanakkor tele volt feszültséggel, a karakterek néha teljesen kiakasztottak. A nyomozó, aki traumával küszködik és közben folyton csak lazsálna. Az asszisztense, akiről érdekes infókat csöpögtet az író, de semmi nem derül ki, csak ő maga is néha már-már gyanússá válik. Rose és Yrsa... Szép kis kompánia a rendőrségen.

A gyilkos személyisége hátborzongató, a múltjával és a  káosszal a fejében egyetemben. A felesége meg hihetetlen, de elhiszem, hogy vannak ilyen emberek, akik képesek úgy élni valakivel, hogy semmit nem tudnak róla és képesek megállni,hogy ne menjenek be egy tiltott szobába. Nem valószínű,hogy én ez a kategória volnék. Azért nem érdemelte meg a szenvedéseket. Azt pedig kifejezetten nehezen olvastam, ami a gyerekekkel történt. 

Ha akad még a kezembe az írótól történet, nem fogom visszautasítani.

"Egy fiatal vidéki lánynak a 80-as évek derekán mozgás- és értelmi sérült gyermeke született. Bántalmazó férje oldalán küzdött kitartóan a családja boldogságáért, de harca kudarcra volt ítélve.

Azóta eltelt több mint harminc év, a lányból asszony lett, de nem sikerült feldolgoznia az átélteket. Ezért kezdett blogot írni, amit rövid időn belül százezrek olvastak.

Péterfy-Novák Éva története a veszteség utáni továbblépésről és az elfogadás folyamatáról szól egy olyan korban és közegben, mely sem a hibát beismerni, sem a mássággal együtt élni nem akar."

Nehéz értékelni egy olyan történetet, ami dokumentumregény és a valóságot dolgozza fel. Ami terápiás célzatú és aminek nem az a célja, hogy irodalmi értékeket teremtsen. Kemény, kopogós, lényegre törő mondatok. Tények. Semmi utólagos hibáztatás, bűnbak keresés. A keserű magyar és a szomorú élet valósága. Közben pedig megható pillanatok, erős küzdelem, kitartás, fejlődés.

Az ember olvassa ezt a szívszorító történetet és mégsem esik depresszióba, mégsem érzi kilátástalannak az életet. Elfogadás, nők, élet. Erről szól a regény. És az erőről. 

"Döbbenettel ​vegyes iszonyat rázza meg az észak-angliai kisvárost, amikor Richard Linville-t, a köztiszteletben álló, nyugdíjas rendőr főfelügyelőt egy februári, hideg éjszakán a saját otthonában brutálisan meggyilkolják. Vajon kinek állhatott az útjában a visszavonultan élő, feddhetetlen idős férfi?
Linville lánya, Kate az apja halálával elvesztette az egyetlen embert, akit szeretett. A londoni rendőrségen dolgozó nő magányosan, céltalanul tölti a mindennapjait: senkihez sem tud közel kerülni, ráadásul a munkában sem érzi magát sikeresnek. Amikor hazatér gyászolni a szülői házba, úgy érzi, a vidéki rendőrség nem tesz meg mindent az ügy felgöngyölítése érdekében, ezért ő maga ered a gyilkos nyomába. A nyomozás során egyre több holttestre bukkan, és egyre több titokra derül fény az apja múltjából – mintha a férfi nem is az az ember lett volna, akinek ő ismerte.
Ahogy Charlotte Link feszült hangulatú, izgalmas krimijének főhőse közeledik a rejtély megoldásához, szembe kell néznie, mivel jár, ha egy hazugságra épített életről lehull a lepel."

 Nem egy skandináv krimi volt, és most látom, hogy olvasás után frissiben elfelejtettem róla írni. Úgyhogy már nem tudom rögzíteni az első benyomásaimat. 

Amennyire emlékszem nem volt ez rossz. Tény, hogy nem a pörgős fajta, de  néha nem árt, ha úgy olvassuk a történeteket, ahogy a valóságban is zajlódhatnak. Abban a ritmusban, abban a tempóban. Azt külön díjaztam, hogy a főszereplő Kate nem az a tipikus főhős személyiség, esendő, helyét kereső nő, akinek meg kell küzdenie a múltjával és önmagával is. 

Egy héttel karácsony előtt, Oslo legforgalmasabb bevásárló utcáján agyonlövik a norvég Üdvhadsereg egyik munkatársát. Az eset előtt mindenki értetlenül áll. A nyomozást vezető Harry Holénak és csapatának szinte semmi kiindulópontja nincs: sem használható bűnjel, sem indíték, de még egy valamirevaló személyleírás sem. Mindössze annyit tudnak meg, hogy a tettes piros kendőt viselt a nyakán. Megindul hát a hajsza az ismeretlen, hidegvérű gyilkos után, aki közben tovább vadászik a norvég főváros fagyos utcáin, mert még nem végzett a feladatával…

Nekem ez nagyon tetszett. Részletesebbnek éreztem az indíték bemutatását. Már az elején úgy éreztem esélyem van arra, hogy kitaláljam ki a tettes és legalább egy szálat megfejtsek. Még ha mindent nem is sikerült kirakni. Jó volt, hogy egy kicsit láthattuk a másik oldalt is. Hogy több jutott Harryből, részletesebbek voltak az érzések, indítékok bemutatásai. Könnyebb volt követni az okot és okozatot. És persze az elmaradhatatlan hideg, tél, hosszú éjszakák, alkohol, szerelem. Pont annyi mennyiségben, hogy még elviselhető legyen. Megint egy kiváló Nesbo. 

Hajléktalanok ülnek egy padon és meredten bámulnak egy tárgyat, a magasból színes labdákat szórnak a Balatonba, az eltávozott házi kedvencek a felhők tetején gyülekeznek, egy férfi megtalálja felesége titkos mobilját, a papagáj megszökik, ám egy nagyon fontos mondatot tanul kalandozásai közben… Végtelen motívum- és műfajgazdagság jellemző e könyvre, melyben Tóth Krisztina összegyűjtötte az utóbbi években írt tárcanovelláit és más publicisztikai műveit. Az ötven írást az teszi kiemelkedővé, hogy a szerző minden esetben túllendül az aktualitáson, és az egyszeri pillanattól a teljességig jut el. Hétköznapi, első ránézésre bagatell drámáról derül ki, hogy sorsfordító esemény, és az élet persze bármikor képes minket megörvendeztetni abszurd oldalával, csak az a kérdés, hogy sírni vagy nevetni van éppen kedvünk.

Mit lehet mondani Tóth Krisztina novelláiról? Imádom őket. Annyira megérintenek és megnyugtatnak. Vagy éppen felkavarnak és elgondolkodtatnak. De mindenképpen úgy érzem, hogy az írásai én magam vagyok. És amikor a köteteit magamhoz veszem és elmerülök bennük, akkor nem érzem magam sem magányosnak, sem kívülállónak. Akkor biztos vagyok benne, hogy valahová tartozom és valahol van helyem.

Ez a kötete különösen tetszett, pedig a borító miatt kicsit haboztam, nem tudtam mi vár rám. Főleg, hogy a lányom minden alkalommal mikor meglátta nálam grimaszolt és nem értette a koncepciót. 

Nagyon szeretem Krisztina írásait és nagyon jó, hogy van! 

Britt-Marie ​hivatása negyven éven át az volt, hogy makulátlan rendet és tisztaságot tartson sűrűn utazgató és gyakran túlórázó férje körül. Ám útjaik elválnak, s ő, akinek lánykorában volt utoljára munkahelye, minden áron dolgozni akar. Mivel nem válogathat, elfogadja az egyetlen állást, amelyet a munkaközvetítőben ajánlanak neki, és Borgba utazik, ebbe a válság sújtotta községbe. Egy „hallatlanul koszos", felszámolás előtt álló ifjúsági otthont kell rendben tartania, éppen neki, aki nem tűr meg semmiféle piszkot és rendetlenséget. Ráadásul, ki tudja, hogyan, hamarosan az ifjúsági focicsapat vezetőjének szerepében találja magát. Pedig nem sok minden áll tőle a focinál távolabb. De Britt-Marie-t nem olyan fából faragták, hogy megijedjen a feladattól: intézkedni kezd, engedélyeket kér be, nyilvántartásokat vezet – rendet csinál és rendet tart. Az egyedülálló, messziről érkezett nőből akaratlanul a közösség egyik kulcsembere lesz. És felfigyel rá egy magányos férfi is – Sven, a helyi rendőr. Kérdés, hogy mindez elegendő-e ahhoz, hogy Britt-Marie újra otthonra találjon. Különös tekintettel arra, hogy volt férje is felbukkan a színen…

Történet a második esélyről, a sors kiszámíthatatlanságáról és az evőeszközös fiókok rendjéről. Fredrik Backman harmadik regénye szívszorító és felemelő, romantikus és ironikus, csakúgy mint korábbi művei.

FredrikBackman tud valamit. Nagyon.

Pedig kicsit nehezen vettem fel a ritmust és szoktam meg a stílust (eleinte kicsit sokan éreztem Britt-Marie-t), ám a könyv közepe táján már szerettem volna egyenként megölelni a szereplőket.  Akik helyes sorrendbe teszik az evőeszközöket a konyhai fiókban, akik Faxint szereznek Britt – Marie-nek minden körülmények között és minden esetre, akik észreveszik és látják ők. Akik mosolyognak vele.

Imádtam a történetet és a végén egyre lassabban olvastam, hogy minél tovább tartson. Megható volt, szívmelengető, ahogy ezt már megszokhattuk Backman-től. Úgy könnyezteti meg az embert, úgy olvasztja meg a szívét, hogy ellenállni sincs időd, erőd. Hétköznapi történetekkel gondolkodtat el.  Azt mondhatnám játszik az érzelmekkel, mint zenész a hangszerén.

Én elvarázsolódtam. Megint.

Köszönöm .

Agnes ​Grey elszegényedett papcsalád széltől is óvott kisebbik gyermeke, aki, hogy segítsen családján és egyben bizonyítsa nekik, hogy ő is képes valamire, úgy dönt, munkát keres. Abban a korban a tanítás egyike volt a kor kevés olyan foglalkozásának, amit jó családból való értelmiségi nő elvállalhatott. Két családnál dolgozik, előbb Bloomfieldéknél, majd Murrayéknél. Bloomfieldék tíz év alatti gyermekei elkényeztetettek és neveletlenek, hibáikért a szülők Agnest okolják anélkül, hogy engedélyt adnának a nevelőnőnek, hogy megfelelően fegyelmezze őket.

Miután innen távozik és új állást talál, a Murray család két kamaszkorú leányának nevelését bízzák rá. Velük se túl sokkal könnyebb a dolga; a felszínes Rosalie-t csak a bálok, ruhák és kacérkodás, valamint a minél gazdagabb és előkelőbb férfiak meghódítása érdekli, Matildát pedig hidegen hagyja a hölgyektől elvárt viselkedés, és legszívesebben a lovakkal és kutyákkal tölti idejét. A gazdagok sekélyessége és nemtörődömsége taszítja Agnest, de itt-tartózkodása örömet is hoz: megismerkedik az új segédlelkésszel, Edward Westonnal, akihez vonzódni kezd, bár nem tudja, a férfi viszonozza-e érzéseit.

Rosalie-nak sikerül elérnie az áhított fényes házasságot, és lady lesz belőle. Agnes édesapja halála után hazaköltözik édesanyjához. Nővére, Mary időközben férjhez ment. Agnes és édesanyja iskolát nyitnak egy tengerparti fürdőhelyen. Később, mikor Rosalie meghívja magához, Agnes látja, a házasság mennyire boldogtalanná tette Rosalie-t, aki azonban még ebből sem tanul és képtelen belátni a hibáit.

Mikor visszatér tengerparti városába, Agnes séta közben találkozik Weston úrral, akiről kiderül, hogy egy közeli falu lelkésze lett. Most, hogy komolyabb jövedelme van, már be meri vallani, hogy Agnest szeretné feleségéül. Összeházasodnak és három gyrmekük születik.

Egy kis lazításnak, a krimik után, fogtam egy klasszikust, ami nem tévedhet. Nem olvastam el a fenti leírást, mert akkor minden poén rögtön lelövésre került volna... ugyanis ebben a rövidke regényben a cselekménynél jóval nagyobb hangsúlyt kapnak  a vallási-erkölcsi-filozófiai témák boncolgatásai. Van benne persze veszteség, fájdalom, küzdelem, de a vége happyend. És annyira szomorú arra gondolni,hogy ez nem adatott meg a Brontë nővéreknek, pedig Agnes Grey sorsa az ő sorsuk is lehetett volna. Micsoda furcsa fintor, vagy a Sors keze, hogy pont nekik nem sikerült a révbe érés.

Akinek van türelme a több oldalas eszmefuttatásokhoz, nevelési anomáliákhoz, múlt századi romantikához, az bátran vegye a kezébe, mint a Brontë rajongók is, persze!