"A ​​korabeli kritika értetlenül fogadta ezt a „rendhagyó” regényt, Emily Brontë egyetlen prózai alkotását. Még nővére, Charlotte is jóformán mentegetni, magyarázni, szépíteni próbálja ezt az elemi erejű, jóformán a semmiből kiszökkent alkotást – az Üvöltő szelek második kiadásához, 1850-ben írt előszavában „primitív műhelyben, egyszerű szerszámokkal” készült, gránittömbből durván faragott szoborhoz hasonlítja immár halott húga regényét. Ma már a Brontë nővérek közül a kritika is, az olvasói közvélemény is Emilyt tartja a legnagyobbnak, az Üvöltő szelek-et nemcsak jobbnak, mint akár a Jane Eyre-t, hanem világirodalmi rangú műnek, a 19. század egyik reprezentatív nagy regényének. Gyűlölet és szerelem együttélését, egymást erősítő-romboló hatását Emily Brontë előtt talán senki, azóta is csak kevés alkotó érzékeltette ilyen elemi erővel. Emily Brontë – írja Ruttkay Kálmán – „nem moralizál, nem a büntető törvénykönyv paragrafusaiban gondolkozik, nem gondol a társadalom működését szabályozó erkölcsi normákkal, nem hívja segítségül az isteni igazságszolgáltatást, s ő maga sem szolgáltat költői igazságot. Nála, mint minden más, a jó és a rossz is a »lenni vagy nem lenni« nagy alapkérdésének függvénye.”

Nem tudom őszintén szólva, hogy korábban olvastam-e. A történetet persze ismertem, de a részletek nem ugrottak be. Mindenesetre most elolvastam. Amennyire szép, amennyire bravúrosan van megírva, annyira szomorú, annyira borzongató. 

Annyira zárt az a világ, ahol játszódik, annyira egymásra utaltak a szereplők és az élettér olyan behatárolt, hogy nem is csodálkozik az ember jóformán a furcsaságaikon.

A bosszú, a gonoszság és a fizikai bántalmazás viszont nagyon letört és elkeserített. A gyerekek sorsa, a nehézségek, a mindent átható fájdalom.

Őszintén szólva döbbenetes könyv. Nehéz olvasni és nehéz letenni.