"Az igazi kérdés nem is az, miért vonultam ki a világból. 
Sokkal inkább az, hogy mi vett rá a visszatérésre."

"A tizenhét éves Cara és neves farkasszakértő édesapja autóbalesetet szenved. A férfi kómába esik, a család élete örökre megváltozik. A fekete bárányként kezelt Edward is kénytelen hazatérni önkéntes száműzetéséből, hogy egyedüli nagykorú családtagként rendezze apja hátrahagyott ügyeit. A volt feleség időközben új családot alapított, de most neki is szembe kell néznie a múlt elvarratlan szálaival. 
Hármuknak kell meghozni a végső döntést, de van-e joguk istent játszani egy olyan időben, amit hosszú évek sérelmei árnyékolnak be? Hűtlenség, hazugságok, magány és kirekesztettség, ezekkel kell szembesülniük Jodi Picoult hőseinek, mielőtt határoznak életről és halálról…"

Nem sok Jodi Picoult könyvet olvastam eddig. Nem sokat, mert - bár nagyszerűen ír, alaposan és élvezetesen -, nekem mégis úgy tűnnek a regényei, mintha egy függvénytáblában vagy grafikonon szerkesztették volna meg őket. Annyira tűpontosak és kiszámítottak, hogy nem érzem bennük a spontaneitást. Nem tudom érthető-e mit akarok írni. Mintha patikamérlegen lenne adagolva minden egyes mondat, minden cselekvés, minden fordulat. A tévedésnek még a lehetőségét is kizárva. Ennek ellenére, vagy éppen emiatt a tudatosság miatt, a történetek nem engedik az embert. A fejezetek végén mindig ott van az a mondat, ami miatt tovább kell olvasni, az elején a kérdés, amiért nem lehet félbehagyni a könyvet. Már, csak azért sem, mert a témái izgalmasak, a felvetései érdekesek és mindig van minimum két oldal, amely felől a konfliktus körbejárható.

Ez a könyv azért fogott meg már az első pillantásra, mert a címe figyelemfelkeltő (ki nem kíváncsi egy magányos farkasra, főleg, ha az egy férfiembert takar?) egyben és külön-külön is. Hobo Farkashajsza című CD-je óta a farkasokért is odáig vagyok. A borító színe is vonzott, és a történet tartalmát még csak ezek után olvastam. Tökéletes volt, bár azt hittem (bevallom), hogy több lesz benne a "vadon a farkasokkal" részből, de ehhez nyilván Jack Londont kell újra elővennem.

Szóval a  - jó értelemben! - szokásos Jodi Picoult. Nem biztos, hogy nem fogok többet olvasni tőle. 

 

Szerző: 76.andi  2018.02.06. 16:46 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://olvasoterem.blog.hu/api/trackback/id/tr7913639656

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása