Traktorosok, takarítónők, takarmányügynökök téblábolnak, és beszélnek rettentően sokat a Körös- parti tájban. Roncsolt gondolatok, roncsolt nyelv és annyi elbeszélői irónia, humor, amennyi épp a legfogyaszthatóbbá teszi ezt a mai agrárlegendáriumot.
Hartay Csaba tényleg tehenész, de nem úgy, hogy ül egy sámlin a boci (NEM BOCI!) mellett, és húzogatja a tőgyét. Ő az egyik cégvezető. Egy akkora cég vezetője, ahol négyszáz tehenet fejnek naponta kétszer. Ez a termék. Tizenegyezer liter tej mindennap. És az elbeszélő napi problémái, élethelyzetei, amelyekről a történetek szólnak, valójában egy menedzser problémái (hogyan osszuk el a szabadságolásokat, hogyan vegyünk fel új munkaerőt, hogyan ellenőrizzük a termelést).
A Nem boci! a népi írók legnemesebb hagyományaira épít, a mai magyar próza legüdébb nyelvét használja, és az üzletemberek legaktuálisabb problémáira reflektál, plusz még vicces is.

Egyszerűbb bemásolni a hivatalos tartalmat, mint megírni.

Ezt a könyvét Csabának végig tudtam olvasni és még szerettem is. Nálunk a cégnél is megtalálhatóak ezek az embertípusok, én is a mezőgazdaságban dolgozom, bár nincs ilyen közeli kapcsolatom az egyszerű emberekkel. Csak klimpírozok a télen meleg, nyáron hűvös irodámban, a kényelmes kis forgós székemben.

Mivel azonban egy városban, egy környéken élünk, teljesen értem a hangulatot, az embereket, a sorsokat.

Mostanában amúgy is nagyon bejönnek a novellák, amikkel adott időn belül lehet végezni. Úgyhogy ez most tetszett. Vidéki mindennapok. Ez az élet, na! Mifelénk.