Emma ​és Adam orvosként valódi szaktekintélynek számítanak. Amikor egy kutatóprogram keretében a férfinak lehetősége nyílik arra, hogy családostul egy évre Botswanába utazzon, úgy döntenek, belevágnak a nagy kalandba. A munka vészhelyzeteiből, taposómalmából és a kettejük közötti állandó versengésből végre kibillentené őket ez a soha vissza nem térő alkalom; és a nyugodtabb, egymásra jobban odafigyelő, boldogabb életről szóló álmuk talán a vadon szomszédságában valóra válhatna. 
Az álomból azonban igazi rémálom lesz: Emma egy nap üresen találja a kisfia ágyát. Afrika földjén, több ezer kilométerre az otthonuktól, valódi segítség híján maradnak. A rendőrség ugyan nyomozásba kezd, a szülők mégis úgy érzik, nekik is a gyermek nyomába kell eredniük, mert ki tudja, milyen szörnyűbbnél szörnyűbb okok állhatnak az eltűnése mögött.

Jane Shemilt – világhírű regényéhez (Lányom) hasonlóan – ebben a könyvben is a gondolatok, az érzések fénytöréseit, a kapcsolatok és az érzelmek ellentmondásosságát járja körül egy olyan történeten keresztül, amely egy percre sem enged.

Szörnyű volt. El sem olvastam.

Írtam egy nem pozitív kritikát a moly-ra is, bár ennek nincs különösebb jelentősége. Nem tudtam végigolvasni a könyvet, abbahagytam az első ~20 oldal után. A végét azért megnéztem, hogy ne maradjak kételyek között. (eszembe is jutott, hogy lehet ez már nálam vmi lelki defekt, hogy folyton előrelapozok egy könyvben és bele-beleolvasok a végébe, közepébe.) A betűtípusa is idegesített. A fogalmazás is. Az eleje borzasztó vontatott volt így nem lendített tovább egy idő után. A téma sem fogott meg. Így utólag nem is értem, miért ezt hoztam magammal a könyvtárból múlt héten. Na, de ez legyen a legnagyobb problémám. Jane Shemilt elfelejtem, van helyett még jópár olyan író, akiket szívesen olvasok.