Sonny, a rejtélyes, visszahúzódó, kábítószerfüggő fiú tizennyolc éves kora óta börtönben ül, mert beismert két gyilkosságot, amelyeket nem ő követett el. Nem ingyen tette. Cserébe megkapja az egyetlen dolgot, amire szüksége van: heroint. Mivel ügye a korrupt hatalmi rendszer minden szereplőjét érinti, a rendőrségnek és az alvilágnak egyaránt az a célja, hogy folyamatosan bódult állapotban és rácsok mögött tartsák. És Sonnynak ez meg is felel, eszében sincs változtatni a helyzeten. A rabtársai egyfajta gyóntatóként tekintenek a különös, vonzó fiúra, s gyakran öntik ki neki a lelküket. Így esik, hogy egy napon Sonny megdöbbentő dolgot tud meg az egyik rabtársától: rendőr édesapja, akiről ő úgy tudta, önkezével vetett véget az életének, valójában gyilkosság áldozata lett. Sonny világa alapjaiban megrendül. Megszökik a szigorúan őrzött börtönből, és megkezdi vadászatát azok után, akik vétettek ellene.

Nem tudom miért, de nekem tetszett. Annak ellenére, hogy úgy gondolom, olyan, mint egy kedves kis mese, ahol a jó győzedelmeskedik, minden realitás ellenére. Bár ki akarna olyan krimit olvasni, ahol a gonosz mosolyog a végén bele a képünkbe. Frei Tamás és jó néhány epizód NCIS után a gyilkosságos részeken sem akadtam fenn, valahogy az író stílusa nem borzolta az idegeim. De a hihetetlen részek megmosolyogtattak. Hogy a rendőrség nem kereste Sonnyt a saját házában a menekülés után, hogy az elvetemült gonosztevő hajlandó meginni az általa kevert koktélt, hogy 12 év után pikk-pakk átlátja idekinn a világot és edzés ellenére megmaradtak az izmai és az ereje. És persze, hogy egyből rátalál a szerelem. De azt hiszem, éppen ezek miatt vált számomra szerethetővé mert ellensúlyozta a benne ábrázolt és a világban létező néha felfoghatatlan emberi gonoszságot, reményt adott, hogy még létezik valami jó, vannak akik időnként helyrebillentik a mérleget.