Nem szoktam ilyen könyveket túl gyakran olvasni mostanában és ez érződött is, mert be kellett melegednie az agyam fogaskerekeinek, hogy előre tudjak haladni a történetben. Főleg, hogy a klasszikus (vagy úgy általában) a francia irodalomról ilyen mélységekben soha nem merültem el.

Huysmans neve semmit nem mondott, pedig a regény rajta keresztül alakul és formálódik.

Amit előtte olvastam és hallottam róla azok alapján egész más sztori körvonalazódott a fejemben, bár nyilván könnyűnek soha nem gondoltam sem a mondanivalóját, sem a stílusát. 

Azt hittem viszont, hogy egy nép, egy ország behódolásáról lesz szó, ami persze ott is volt és valahogy bízom benne, hogy azért ez a valóságban soha nem fog így megtörténni. Nem tudom elképzelni, de ugyebár láttunk már karón varjút... és nem tudom milyen a mai Franciaország és Belgium politikai helyzete. Ami viszont megrázóbb és félelmetesebb volt számomra, az az, ahogy a főszereplő férfi szemén keresztül érezhettük át, hogy mi is az a behódolás egy szuverén, nyugati ember szemén keresztül.

Mennyire kiszolgáltatott a talajt vesztett, magányos, középkorán túl lévő családtalan férfi. Hogy sodródik az ellenállástól és tagadástól az elfogadásig és a beolvadásig.

Fájdalmas. És félelmetes. Torokszorító és szomorú.

Nem tudom mi a jó a világnak, nem vagyok sem vallás, sem muszlim ellenes, de örülnék, ha a saría, a többnejűség, a burka, a fátyol, a nők tanulatlansága nem hódítana teret itt Európában.

Szóval legyünk észnél!

(a slusszpoén, hogy mikor befejeztem a könyvet és elolvastam - már harmadjára - a végén lévő rövid kis életrajzot és műveket, esett le, hogy pár éve a párom egy Houellebecq könyvet kért karácsonyra : A térkép és táj-t. meg is találtam a polcon seccperc alatt. bár nem terveztem további könyveit olvasni.. de nincsenek véletlenek...)