Ilyen az mikor az embert ágyban tartja egy betegség. Igaz csak hőemelkedés és torokfájás, de úgy letörtem, hogy az olvasáson kívül máshoz nem is éreztem kedvet, erőt. Úgyhogy sikerült John Green könyvét is kiolvasnom két nap alatt. Vagyis egy fél nappal és egy fél éjszaka.

Csak a fülszövegét olvastam el előtte és a filmnek sem olvastam utána. Ennek ellenére meglepetés nem ért. Jodi Picoult óta tudom, hogy soha nem az hal meg, aki a könyv elején a legbetegebb. Valahogy azt is éreztem, hogy Peter Van Houten nem élő személy. Mindazonáltal onnan kezdve, hogy Augustus közölte Hazellal a végső diagnózisát egyszerűen megállíthatatlanul ömlöttek a könnyeim. Hol a szememet, hol az orromat törölgettem, hol nem láttam ki a sós nedveimből és nem voltam képes letenni a könyvet, pedig az óra már 1:39-et mutatott az utolsó mondatnál. A fürdőszobatükörből egy vörösképű, pirosszemű Andi tekintett rám mikor kimentem fogat mosni elalvás előtt, mégis valahogy átéltem azt az úgynevezett katarzist.

Nem tudom mi volt a célja Mr. Green-nek. Én totál kifeküdtem a soraitól érzelmileg. Fájdalmas Love Story kamaszokkal. Szívszorító.

Amikor húgomnak mesélek az olvasmányiamról és ajánlgatok neki ezt-azt, egyszerűen nem érti, hogy miért kell nekem ilyen szívfájdalmas, torokszorító történetekkel telezsúfolnom az életem. Nem tudom igazán. Olvashatnék happy ending romantikus lányregényeket is, tény. De mennyire hiányoznának ezek az átsírt órák!

Tehát akkor a két rákos, amerikai tizenéves története (és persze a többieké, akik megjelennek a lapokon és akik nem, plusz a szüleiké, családjaiké) bízom benne, hogy sok-sok emberhez eljut és sok-sok embert gondolkodtat el, rendít meg és segít át akadályokon. 

Ha a film jól sikerült akkor szeretném megnézni. Még mielőtt elapadnának a könnyeim.