Még a felénél sem tudtam eldönteni, hogy hogyan fogok én ebből jól kijönni és hol itt a fülszöveg ajánlójában ígért katarzis.

Csak daráltam befelé a sorokat, mert muszáj volt. A mondatok kúsztak befelé a fejemben és nem nagyon hagytak elszakadási lehetőséget. Haladtam előre a történetben, gyűrtem a kínnal, fájdalommal, megszokással teli sorokat. Nem hittem el az újabb és újabb történések kaptafáit... de az alkoholizmus bizony kemény dolog. Kemény, egy gyerek szemszögéből megtapasztalva pedig egyenesen hátborzongatóan fájdalmas. Az újabb és újabb ismétlődések. A koncentrikus körökként táguló megváltoztathatatlannak látszó idő. Ütött. Sírni tudtam volna. Sajnáltam azt a gyermeket, akinek ezeken a dolgokon keresztül kellett mennie.

Aztán a túlélt gyerekkor után valahol elkezdett felszakadozni a felhőzet és betört egy-egy hihetetlen reménysugár. Az én lelkem is így kezdett felszabadulni és mostmár ezért nem tudtam letenni a regényt. Az utolsó húsz oldalt mégis külön napra hagytam. Talán, hogy még jusson utoljára valami a könyvből...

És tényleg megvolt a feloldozás. Tényleg ott volt a megtisztulás. Jött a katarzis, nem maradtam katatón, szomorú állapotban. Ott volt a sorok között a remény, a hit. A van jövő(nk) fílingje, a megnyugtatás.

Remek könyv volt. Tetszett. Beleborzongok, ha arra gondolok, hogy ezt önéletrajzi ihletésű, de bizakodásra ad okot, hogy ki lehet lábalni a problémákból, van út... keresni kell. Szükségünk van rá!