„… megpillantottam egy feketébe öltözött, magas, előkelő nőalakot. Arcán olyasmi tükröződött, ami, ha egyszer látta az ember, arra késztette, hogy ismét szemügyre vegye. Haja hollófekete volt, hosszú, fényes csigákba fésülve… arcbőre tiszta és sápadt; hosszú, fekete pillái elfedték szemét, szépen kirajzolt szemöldöke azonban kifejező volt; boltozatos homloka értelemre valló, orra tökéletes sasorr, arcvonásai hibátlanok – csak az orcája és a szeme volt kissé beesett, ajka pedig, noha szép vonalú, kissé keskeny, szorosra zárt, ami, úgy véltem, nem vall nagyon engedékeny vagy nyájas kedélyre…” – ilyennek ismeri meg a wildfelli kastély titokzatos úrnőjét az ifjú és kissé komolytalan kisbirtokos, Gilbert Markham. Anne Bronte, híres nővéreinek, Charlotte-nak és Emilynek legfiatalabb testvére, a szinte kötelező „guvernant”-regény, az Agnes Grey (1846) után írta meg főművét, a Wildfell asszonyá-t (1849). Anne Bronte is a korabeli szegény papkisasszonyok szokásos útját járta: nevelőnősködött módos családok csemetéi mellett. És – akárcsak nővérei – ő is írt, verseket, regényeket, míg fiatalon, huszonkilenc évesen el nem vitte őt is a Bronte család ősi ellensége: a tüdővész. Sok fényt, boldogságot nem ismert – nagy regénye lapjain mégis meg-megcsillan a korát meghazudtoló bölcsességből fakadó, mindent megbocsátó szívbéli derű. A kerettörténetet elbeszélő Gilbert könnyed életfelfogású ifjúból a szemünk láttára válik érett férfivá – a könyv zömét pedig Helennek, a környéken sok szóbeszédet keltő, magányos, gyönyörű, fekete ruhás asszonynak a naplója teszi ki.
Bár elég körülményesnek találtam a szöveget, a tempót és a párbeszédeket, mégis megfogott a történet. Talán pont ezekért. A lassú történetvezetésért, az alapos leírásért és a mára szokatlan, hosszas, kifejtett beszélgetésekért. Néha elképzelem milyen lenne az életem abban a világban, nőként. Egy ilyen közegben. Arról szólna az élet, hogy az ember hogy töltse a mindennapjait, ha nem kell dolgoznia. Hogy mások életéről kombináljon és a saját esélyeit latolgassa újra és újra. (bár ma is vannak olyan rétegek, akik így élnek,mind fenn mind lenn... tulajdonképpen)
Ráadásul megfogott Gilbert esendő szerelme, kicsit fiatalosan béna bizonytalansága és ehhez társuló heves szenvedélye. Helen is szimpatikus volt, a részletesség miatt meg tudtam érteni a motivációit minden irányban. Ilyen tisztes nőalakok, mint Helen Huntingdon (alias Mrs.Graham) vagy Jane Eyre lehet, hogy csak a Bronte lányoknál fordulnak elő. Teljesen elámultam, hogy milyen részletességgel írt a dorbézolásokról, a családon belüli erőszakról, a csapdaként funkcionáló házasságról, a nyomásról, ami akkoriban a lányoknak jutott. Honnan volt meg Anne-ben ez a tudás, élettörténetét tekintve, nem tudom. A tájleírásai is megkapóak voltak, a természeti változások megjelenítései néhol Fekete István-i magasságokba szöktek.
De a történet váza még sajnos ma sem idejétmúlt. Jobban megfogott a regény, mint számítottam rá. És örültem a happy endingnek persze, Helen megérdemli a boldogságot, Gilbert meg olyan kis jóhiszemű, naiv fiatalka, hogy bízom benne, kitart mellette.
