Kicsit más volt, mint az előző, immár azért mert a korábbi történet úgy ért véget, hogy Sheila visszanyerte a látását. Érdekes volt olvasni azokat az élményeit és tapasztalatait, amiket így tudott átélni, immár látóként és azt, ahogy leírta, micsoda adomány a látás képessége.

Mennyi mindent volt nehéz megtanulnia azáltal, hogy gyermekkorában ő egészen másképp viszonyult a világhoz és volt sok olyan számunka evidens terület, ahol nem volt viszonyítási alapja és egyszerűen tanácstalan volt. A távolságok-mélységek felmérése. Bizonyos szavak értelmezhetetlensége.

A könyv nagyobb része mégis inkább amolyan tisztelgés Emma és a labradorok (különösen a barna labradorok) előtt. Nem tudom mi a hivatalos meghatározás (pedig mi is tenyésztettünk labradorokat gyermekkoromban - igaz feketét és sárgát), de a csokiszínű megnevezés eléggé irritált...

Aranyos volt az egész ismét. Kutyaszeretőknek feltétlenül!!

Megnéztem: hivatalosan is csokiszínűnek hívják...