Ebben a regényben mindenki árva. A negyvenes évek végén örökbefogadott kislány, a nevelőszülei, a saját gyereke, a férje, az összes rokona és ismerőse: kivétel nélkül mindenki a szeretethiányt tekinti az elfogadott, az egyetlen megélhető állapotnak. Ezek az emberek egy lepusztult, málló vakolatú, főzelékszagú gangon tengetik küzdelmes életüket, karnyújtásnyira a nyomortól, fényévekre a normálisnak gondolt léttől. Mégis, az elfojtott érzelmek és indulatok olykor-olykor feltörnek, és ezek a kitörési pontok sorsfordító pillanatokat eredményeznek. Ez a nyomasztó és szűk, de egyben átlátszó világ maga az akvárium.
Tóth Krisztina kiváló arányérzékkel keveri a naturalizmust, az iróniát és a fekete humort, „hétköznapi katarzissal" tisztítja meg múltunknak ezt a nehezen feldolgozható, a kollektív tudattalant erősen befolyásoló szakaszát.

Szeretem Tóth Krisztinát. Szeretem a történeteit, mondatait, az írásainak a hangulatát. Bár néha rátelepszik az emberre és képes lenyomni egy kicsit. Az Akvárium is ilyen homályos érzéseket keltett bennem, mégis jó volt olvasni, tetszett. A vége olyan novellás vég lett, szerintem. Nem került végleges pont a történetre, hiszen mindenki él tovább, úgy, ahogy akkor, abban az időben az emberek többsége élt tovább. Ami addig történt, az érdekes volt. Nagyon alaposak voltak a karakterek, nagyon működtek, annyira úgy éreztem, hogy a helyén van minden.