Egy amerikai kamasz életének három napja, első személyben és ötszáz szóval elbeszélve. A történet régi: Holden Caulfield „kibukik” az intézetből félévben, nem mer hazamenni, inkább elhatározza, hogy a karácsonyi vakációt kedvére tölti, mielőbb a szülői pofonok ideje elérkezik. A kamasz azonban új: az a napszemüveges, hülyegyerek-frizurás nemzedék, akik miatt együtt sopánkodunk idősödő pedagógusokkal. A kedves, csupa szív, csupa gátlás kamasz elbeszélése emlékeztető azok számára, akik már régóta tagjai a Felnőttek Világszövetségének

Az Iskola a határon után, vagy annak ellenére sem nagyon fogott meg a történet. Valamiért nem ragadott magával, olvastam, mert most ezt tűztem ki célul, de ennyi. Szegény Holden nem tudott lekötni, pedig biztos, hogy nem volt neki egyszerű. De nem is egy átlagos kamasz, hogy csodálkozzunk furcsa hozzáállásán a dolgokhoz. Azt, hogy ez elégséges magyarázat - e nem fogom boncolgatni, annyit nem akarok már gondolkodni. A személyiségét és annak furcsaságait én betudtam annak,hogy ilyen géneket örökölt. Hisz a bátyja is művészlélek, a húga is néha meglepően viselkedett és ott volt még a feldolgozhatatlan: az öccsük halála. Ezek után még azt is mondhatnánk, hogy annyira nem is ésszerűtlen ahogy viselkedett, gondolkodott, ahogy nem is tudott és akart beilleszkedni. Ja, nem is említve azt a hülye ismerőst a végén a molesztálás árnyékával. Pont az i-n, az összeroppanáshoz. Nekem nem volt benne sem furcsa, sem meglepő. Nem borzongatott úgy meg, mint Ottlik regénye. Egy történet, egy sors, lehet, hogy azért mert én is furcsa vagyok és nem tudok bepasszolni hosszú távon sehová... és mások számára érthetetlenül gondolkodom. Úgyhogy nekem az az érdekes, ha valaki teljesen normális. Az ijesztő! És unalmas.