"Egy külvárosi építkezésen rejtélyes csontvázat találnak. Erlendur, a nyomozó először arra gondol, hogy csupán az Izlandon szokásosnak mondható történet áll a haláleset hátterében: valaki eltűnik egy hóviharban, s évek, évtizedek múltán rátalálnak. Ám a körülményekben van valami nyugtalanító. Ott van először is a csontváz különös testtartása… Aztán nem messze tőle, az a négy, szabályosan ültetett ribiszkebokor, a semmi közepén. Mintha egyszer már laktak volna itt… Erlendur nem is sejti, milyen mélyre kell ásnia a múltban, hogy fény derüljön a rég elhantolt igazságra.
Arnaldur Indriđason ezzel a regényével elnyerte a brit krimiírók szövetségének (Crime Writers' Association) Gold Dagger (Arany Tőr) nevű díját. A több évtizedes múltra visszatekintő, tekintélyes elismerés történetében ő az első nem angolszász szerző."
Már több könyvét olvastam, de esküszöm, alig bírtam bepötyögni a nevét a címsorba! Így vagy úgy, de imádom Arnaldur Indridason-t! Ez a regény… ez megfogott és nem eresztett. A csontomig hatolt. (Ki is olvastam két nap alatt!) Iszonyat kemény volt olvasni a tényleges bűnügyi szálat, de a jelenbeli történések sem voltak szívfájdalomtól mentesek. Azokban viszont legalább némi időt hagyva a fellélegzésre és a magunkhoz térésre, fel-felcsillant az a humor, az a könnyedség, azok a szófordulatok, amit annyira imádok ennél az írónál.
A tényleges krimivonulat hátborzongató volt. Hihetetlen, hogy lehet megírni egy ennyire fájdalmas, ennyire kegyetlen élethelyzetet valóban úgy, hogy az ember lelke-szíve beleszakad. (Ahogy a vége felé az egyik főhös fogalmazta, van-e büntetés a lélekgyilkosságra?) Brutális és nehéz volt olvasni. A családon belüli erőszak kemény téma. Döbbenetes, felfoghatatlan és ahogy Izlandon kezelték kb.70-80 éve, az semmivel sem jobb, mint ahogy nálunk kezelték (vagy kezelik?). A nő csak meghalni tudott, belehalni. A gyerekek pedig sérülten vitték tovább a mintát. Ha túlélték a gyerekkorukat. Itt mindenki vesztes volt, mindenki sérült.
A másik szálon Erlendur élete sem könnyebb. Bár olvastam a sorozat későbbi részeit, még így is szomorú volt olvasni a lányával történteket, a félresiklott életét, a felügyelő veszteségét, az ő rossz választását, a volt feleségének engesztelhetetlen gyűlöletét. Borzasztó sorsok vannak és ahogy Indridasont olvasom (már nem először) az az érzésem, hogy Izlandon nagyon kemény lehet az élet. Ezek az északi országok azért nincsenek könnyű helyzetben azzal a fél éves sötétséggel, utána pedig a hosszú világosággal, plusz még a hideg, a köd, a szürkeség.
Minden estre ez nekem egy tökéletesre írt könyv volt. A történet, a szálak összefonódása, a hitelesség, a gyomorszorító érzés közben (hogy képes voltam megijedni, ha valaki olvasás közben hozzám szólt), a fogalmazás, a stílus. Nem találtam benne hibát. Pedig fájt.
