Ellentétben a Túlélési kézikönyvvel ez az újra ez csalódás volt. Az előző rész nagyon tetszett, ismerős szituációk, a mindennapi boldogulás problémái, humorosan, ironikusan, út- és társkereséssel. Kerek egész, lezárással. 
Ezért most egyáltalán nem értettem sem a könyv koncepcióját, sem azt, hogy hová illesszem be a történéseket Bunyevácz Zsuzsa életébe. 
Arról nem is szólva, hogy az állandó panaszkodás – „ öreg vagyok, kövér vagyok, nem kellek senkinek” – ismételgetése miatt ezen nem is csodálkoztam. 
Az anyagi gondjai ecsetelését is túlzásba vitte, dacára annak, hogy én még nem találkoztam olyan elvált, háromgyerekes anyával, aki ugyan megkapta a közös házat, volt kocsija, nevelte a gyerekeit és szorongató financiális problémái ellenére mégis bejárta Dél – Afrikát, Jamaicát, Kubát, nem derült ki dolgozott-e mert többször csak azt említette, hogy a könyvét írja évekig és ezért nem dolgozik… (kivétel a londoni rész, ami felbukkant az első könyvben is) plusz a társkeresési mizériái (hová tűnt az előző pasi?!?!? – a másik könyvet kölcsönadtam egy barátnőmnek így a nevét sem tudtam megnézni), tele közhelyekkel, unásig hallott poénokkal, amik nagy részét átugrottam – mint a vastag betűs tanulságnak szánt összefoglalókat is (pedig az első könyvnél azokat is szerettem) 
Hát sajnálom… a rá kiadott minimális összeget is.