Pár éve egyszerűen sorban olvastam az ehhez a témához hasonló felépítésű regényeket. Elnyomott, megalázott nőkről. A jogaikért küzdő, harcoló erős asszonyokról, gyermekeiket elveszítő, őket kétségbeesetten kereső anyákról, ezzel együtt az indiai, iráni, iraki, pakisztáni, szaud-arábiai térségekről, országokról, történelemről, politikáról. Utána azt hiszem kicsit beteltem. Más témák, könyvek kezdtek foglalkoztatni és nem akaródzott újra felbolygatni az időközben meg is lelt békés(ebb) lelki egyensúlyomat.
Így amikor legutoljára kezembe akadt a könyvtárban ez a könyv (és ez is már több hónapja volt!), először csak forgattam, aztán belelapoztam, majd kikölcsönöztem, végül feltettem a polcra. És nem tudtam elővenni otthon. Sorban kezdtem és fejeztem be más regényeket, ennek nem voltam képes nekifogni.
Aztán mégsem akartam anélkül visszavinni, hogy meg sem próbálom... így egy hőségriadóval terhelt hétvégén - jobb híján - nekifogtam. Eleinte haladtam. A történelmi áttekintés tetszett. Érdekes volt és az első körübelül 200 oldalt szépen, rendesen elolvastam. Majd türelmetlenül belelapoztam a végébe és ott is folytattam, a brutálisabb, szívszorító részeket csak átfutottam, a végét megint részletesen elolvastam, majd befejeztem a középső részt is, úgy saccperkábé. Nem voltam többre képes. Teljesen leszívott a történet hangulata, a szomorú valóság. Tudom, hogy ez az egyik oldal, és olvastam én olyat, hogy Afganisztán másik arcával is képben vagyok, ami talán kicsit pozitívabb, de nem lehet semmilyen mentséget találni arra, hogy férfiak ennyire állatiasan brutálisak tudnak lenni, gyerekeket elrabolni, terrorizálni, tönkretenni...nőket életre megnyomorítani, gyomorforgató, hányinger... Tehetetlen düh.
Itt ráadásul nincs meg a száz százalékos happy ending, tehát tökéletes képet kaphatunk a félrenevelés iskolapéldájáról. Szívszorító....
Jean Sassonnak ez már a sokadik könyve, ő sem tud napirendre térni a téma fölött mert újra és újra megírja. Minden tiszteletem az övé, hogy utánajár ezeknek a történeteknek, hogy papírra veti őket és, hogy bírja lelkierővel. Nekem egyelőre elég volt, azt hiszem...
