Egészen addig nagyon tetszett a könyv, amig el nem olvastam a neten egy-két kritikát róla és rá nem jöttem, hogy már ez is egy tömegtermék lett a folytatásaival egyetemben.

Egy barátnőm ajánlotta, ráadásul többször, mert nem ugrottam rá. Úgy voltam ezzel is, hogy az El Caminót végigcsinálni kell, nem pedig olvasni róla. Miért olvassak én más lelki kalandjáról, amikor - ha lenne lehetőségem -, én is szívesebben nekiindulnék.

De csak itt maradt a könyv az irodámban, az orrom előtt, fogtam, elvittem magammal fodrászhoz, ahol háromnegyed órát kellett ülnöm a búra alatt, gondoltam, ott majd eldől folytatom-é otthon vagy sem? Folytattam. Nem volt bonyolult szövege, nem volt nehéz olvasni, hamar a végére jutottam. Ráadásul megfogott, elgondolkodtatott. Kicsit olyan volt mintha nekem szólt volna, pont jókor, pont arról, amiről kellett. Én hiszek az általa megtapasztalt dolgokban, én készpénznek vettem minden szavát, elhittem minden élményét amiről írt. Elvarázsolt. Tetszett. Átmosott bennem dolgokat a saját életemből.

Kedvem támadt végigmenni nekem is az Úton, be is terveztem pár éven belül. Bennem összeállt a regény.

Aztán szembetaláltam magam a szkepticizmussal, a cinizmussal, az iróniával, de talán nem is baj, mert így sikerült eltávolodnom a történettől - ami végtére is nem az én történetem. Kicsit más szűrőn át is megvillant a regény, de ez nem mosta el az első élményem.

A tanulság mégis az, hogy ilyesmit átélni jó, nem pedig olvasni róla (avagy akkor már is-is).