Mindig szerettem futni. Mondhatnám úgy is, hogy soha nem volt olyan az életemben, hogy ne szerettem volna futni. Igaz, volt amikor nehéz volt elindulni és csak a vége lebegett a szemem előtt, mert azt tudtam, hogy nagyon-nagyon jó érzés lesz, de a futás folyton vonzott. Jól esett. Segített. Átgondolni, feszültséget levezetni, edzettnek érezni magam. Futottam erdőben, gáton, esőben, napsütésben, hóban. Az évek alatt több élethelyzetben, több helyszínen. Az elmúlt időszakban csak hetente egyszer mert volt 2006 előtt egy részleges térszalagszakadásom és nem akartam sem erőltetni, sem kockáztatni. Betonon már ritkán, mulcson nagyon szeretek szaladni. Pár hete tértem át a heti kétszer 43 perc futásra mert észrevettem, hogy nem lázadozik a testem.

Ezt a könyvet is kinéztem magamnak már azelőtt, hogy rendelni lehetett volna. Nagyon kiváncsi voltam, mit lehet írni a futásról? Hisz a futás olyasvalami, amit csinálni kell, nem pedig olvasni róla. Mi az, hogy futni születtünk? Hisz eddig a legtöbb elképzelés, írás, elmélet arról szólt, hogy nem egészséges a futás. Megterheli az izületeket, a bokát, térdet, gerincet. És akkor lehet, hogy mégis? Mégis egészséges? Tényleg futni születtünk?

Ha esetleg valaki kételkedne akkor ajánlom neki a könyvet.

Tele érdekes történettel ultrafutókról, hihetetlen teljesítményekről, egy különleges indián törzsről, aki úgy futnak, ahogy mások levegőt vesznek. Megismerhetjük a futás történetét, az elhivatottságot, azt a belső tüzet, ami az igazi, nagy futókat emberfeletti teljesítményre sarkallja. Benne van a történetünkben, a múltunkban, hogy igenis, futó emberek vagyunk. Futni jó, futni lehet és futni kellene.

Nem kell hozzá más, mint elszántság, akarat.

Nincs akadály, legfeljebb mi magunk.

Úgyhogy olvasásra és futásra fel!