A havi klasszikus (nak aposztrofált) olvasmányom. Lenyűgöző volt és mesebeli. Nagyon elvarázsolt és magával ragadott.

Hiába olvastam már húsz (vagy még több) éve. Alig emlékeztem belőle valamire. Sőt, még meggyőztem magamat arról is, hogy ennek bizony szép vége van... aztán persze az utolsó 10 oldalt alig akaródzott elolvasni...

Ettől függetlenül legszívesebben állandóan Fekete Istvánnal térnék nyugovóra. Garantált a békés, nyugodt álom és táplálta a hitem az életben, a világ körforgásában, abban,hogy van ok-okozat, van értelem a létezésben és logika a tervezésben. 

Gyönyörűek a leírásai, nagyon tetszettek az állatok bemutatásai, a tudásanyag, amit magamba szívhattam. Sajnáltam ahogy Lutrát a végén leírta és "kivégezte", ráadásul úgy, hogy kevésbé fájjon és előtte azért a korábban elfogadottként feltárt tulajdonságait most negatívumként vetítve elénk, de a természet rendje az a természet rendje.  

"... Lutra vidra volt, a legnagyobb és legpompásabb vidrahím, amely valaha is úszólábas nyomait a parti iszapban hagyta."  - Gyerekkorom óta emlékszem erre a mondatra...