Nyugat-Európában ​​sokan úgy tartják, hogy Hermann Hesse a huszadik század legnagyobb német írója. Sziddhárta című műve – melyet az első világháború után írt és Romain Rolland-nak ajánlott – ma is valódi bestseller az angolszász világban, de több millió példányban adták ki Japánban is, s ami a legérdekesebb: tizenkét különböző indiai nyelvjárásra fordították le.

A keleti filozófiák örökösei tehát magukénak ismerték el az európai író „hindu regéjét”, és szívükbe fogadták Sziddhártát, német fejlődésregények hőseinek hindu fivérét. Mert akárcsak amazok – például Wilhelm Meister vagy Hans Castorp –, az ifjú bráhmana is útra kel apja házából, hogy megismerje – nem a világot, hanem tulajdon életének értelmét. Az aszkétáktól éhezni, várni és gondolkodni tanul, s megismeri a nagy Buddhát, akit nem tanításáért csodál, hanem egyéniségének kisugárzásáért. A szerelem, a gazdagság, a játékszenvedély mind-mind állomásai az életútnak, mely csak az önzetlen szeretet és a fájdalmas lemondás megtapasztalása után ér el a végső bölcsességhez – ami egyúttal az igazi boldogság. Az örök folyó partján mosolyogva szemlélődő, vénséges vén Sziddhárta egy személyben testesíti meg mindazt az értéket, amivel a keleti bölcselet és a keresztény tanítás megajándékozta az emberisége.

Először féltem, hogy nehéz lesz olvasni, sok idő lesz, amíg átrágom magam rajta, de amiért elhúztam az olvasását, az inkább az volt, hogy jól esett elmerülni a békességében, a nyelvezetében, a mondanivalójában.  Mivel a végén egész kis elemzés is található a műről, és amúgy sem szoktam komoly recenziókba bocsátkozni, csak annyit írnék, tömören, hogy a könyv Sziddhárta (a későbbi Buddha) megvilágosodását meséli el. Útkeresését, tapasztalatait, élményeit. Megérintettek a szavak és nagyon tetszettek a hozzá kapcsolódó képek.