"Sok regény szól a házasságtörésről, mind közül a leghatalmasabb Tolsztoj Anna Kareniná-ja. Karenina szerelmét és megsanyargatását egy évszázad múltán is közel érezheti magához az olvasó, noha az Anna körül zsibongó nagyvilági társaság elegáns könyörtelenségének rajza immár csak híradás az elsüllyedt történelemből. „A világirodalom legnagyobb társadalmi regénye” – Thomas Mann méltatta így az Anna Kareniná-t – egyszerre volt Tolsztoj művészi búcsúja a szerelemtől és gondolati előkészülete a prófétaszerepre. Egy kötetben szinte két regény: Annáéban Tolsztoj elmondhatta mindazt, amit az érzéki rajongásról egyáltalán tudott, és amit csak művészi alakban mondhatott el, Levinében pedig megfestette önarcképét, a helyzetével erkölcsileg meghasonlott földesúrét, akinek önvizsgálatát és felismeréseit később már csak röpiratok nyelvén vagy a gondolatnak szigorúan alárendelt szépprózában tudta megfogalmazni."

Kicsit lemaradva, én csak most olvastam el és ismertem meg Tolsztojnak ezt a regényét. Nem tudom mire számítottam, számítottam-e egyáltalán valamire, nem tudom húsz-harminc éve és ma olvasni ugyanaz az élmény e, de nekem meglehetősen disszonáns érzéseim voltak a könyvvel kapcsolatban. Sok mindent nehéz volt követnem. Annak ellenére, hogy én még tanultam oroszt általános iskolában, a nevekkel folyamatosan bajban voltam. A politikai, gazdasági, társadalmi kérdéseket jóformán csak azért olvastam el, hogy ne lapozzam át az adott oldalakat. A szereplőket néha nem is értettem. Az óvatosságuk, udvariasságuk, gondolataik, tetteik... de van amikor a fogalmazás is.. nem tudtam nevessek-e vagy sírjak. Kitty jellemzésénél, leírásánál folyamatosan a szememet forgattam.. igyekeztem Annát megérteni, de nem találtam azt a pontot, ahol az előzőleg lefestett intelligenssége, esze, okossága ennyire alárendelte magát Vronszkijnak. Talán ő volt az egyetlen értelmezhető szereplő és Anna bátyja, Sztyepan Arkagyics Oblonszkij. Ó, és ne feledkezzek el a feleségéről, Dollyról. Az ő gondolatai és tettei is követhetőek voltak. Levint nem találtam szimpatikusnak, bár megfogott az utolsó oldalaknál a "miért is vagyunk itt a földön?" című létkérdés-keresésével. Ugyanakkor azt az utolsó részt nehezen illesztettem be az előző történések tükrében a történetfolyamba. Mintha valami utószó vagy epilógus lett volna... és rettenetesen sajnáltam Anna fiát és házasságon kívül született lányát.

Örülök, hogy elolvastam és megismerte, igazából nem volt nehéz még Kitty kezecskéinek és lábacskáinak emlegetésre daccára sem...

Most már megnézhetem a filmfeldolgozásokat is!!