„Hogy lehet gondolkodni, ha szép lányok jönnek?”

Elfeledett, rejtőzködő utak hálózzák be a fülledt alföldi falu földjeit, ahol Daru, a kamaszodó fiú küzd bandavezéri pozíciójáért, az önbecsülésért és szerelemért: egyszóval az életéért. Ha ő nem menne végig ezeken az ösvényeken, elkopnának, beleolvadnának a határba, megszűnne valami hallatlanul fontos, és az emlékezet jóvátehetetlenül megsérülne. Daru élete, sorsa is ilyen: makacsul járja az érzelmek elágazó csapásait, múltban és jövőben, közben mindegyik kapcsolatában elveszít magából valamit, mindegyikbe belehal egy kicsit. Így válik felnőtté. A sebek, varratok és hegek sokasodnak, szíve talán kérgesebb lesz, de a legutolsó, okos és érett viszonyban is ugyanaz a szenvedély izzik, mint a legelsőben.
Hogyan is lehetne jobban elmesélni egy ember életét, ha nem a szerelmei történetén keresztül? Erre, és saját boldog-boldogtalan pillanatainkra, éveinkre gondolunk, miközben Daru sorsával ismerkedünk. Jön utánunk, nem ereszt.

A megbízható, szokásos, megnyugtató Grecsó-stílus. Én nagyon szeretem, amikor már sikerül felfeküdnöm a mondatok hullámaira. Mindig körbeölel a bizonyosság, hogy igen, errefelé valóban ilyen (is) az élet. A Körös-part, a Tisza. A falvak, a városok, néha  a reménytelenség is. A kapcsolatok, nők, férfiak pedig olyanok itt is, mint máshol, csak a díszlet állandó, ami a regényeiben feltámad.Jó erre az ismerős érzésre ébredni, jó úgy nekifogni és újra és újra belefogni, hogy valami otthonos fogad. Jelen esetben külön tetszett, hogy egy kamaszodó, majd idősödő fiú szemén keresztül. Bepillantás a férfifejbe, kollégiumi életbe, gondolkodásba, egy olyan világba, ahová, most a saját fiam is tartozik. És tudni, hogy túl lehet élni. Az iskolát, a kilátástalanság érzését, a szerelmeket, az életet.

Köszönöm. 

Várom a következőt!