Annyira kiváncsi voltam a folytatásra, hogy meg sem vártam amíg a könyvtárban beszerezhető lesz, hanem megrendeltem neten.

De, annak ellenére, hogy nem olvastam rossz ajánlókat a második rész kapcsán, nekem - őszintén bevallom -, ez a regény nem tetszett. (Azért becsülettel bevallom, két nap alatt kiolvastam, igazából a szerkezete és fogalmazástípusa, hossza, adja magát könnyen)

Amiért nem vidított fel, hanem inkább valami szomorúságfélébe lökött az két ok, amik egyébként egymásnak ellentmondanak, részemről mégis teljes jogosultsággal megállják a helyüket:

- egyrészről borzasztóan, már-már ijesztően realista és valóságos, ahogy bemutatja a vidéki életet, a nehézségeket, Desiree küzdelmeit az új helyzettel, a gyereknevelés problémáit... éppen ezért volt lehangoló is egyben. Nagyon ki volt hegyezve a negatív aspektusokra, a problémákra - eltűnt az előző részben megszeretett könnyedség, megnevettetés... itt inkább keserű könnyeket tudtam volna ontani.

- másrészről nekem nem klappolt Desiree átalakulása. Egyszerűen nem tudtam összerakni az előző regényben megismert diplomás, határozott, karrierista személyiségét a második gyerek után történtek kapcsán. Tőle nem vártam azt, hogy az abortusza után még mindig képtelen - a mai világban számukra evidenciának tekintendő - fogamzásgátlás megoldására! Agyrém!!! Még Nils születésénél érthető volt, mert valahol szerette volna a második babát. De a megszakított terhessége egyértelművé tette, hogy utána elég volt, mégsem tett semmit a tov ábbi terhességei elkerülése érdekében. Ez viszont nem volt életszerű.

Apró adalék még, hogy Benny személye is teljesen rossz irányba csúszott el. Az első könyvben teljesen vicces volt, szimpatikus, kicsit más, mint amire az ember számított, valahol volt benne különlegesség, másság, amibe érthető volt, hogy Desiree beleszeretett. Itt ennek nyoma sem volt. Sablonná vált és csak néztem,hogy ezek ketten meg miért vannak egyáltalán együtt ( "még" és "amúgy is" ).

Az egész regény inkább panaszáradatnak tűnt, nyomasztónak és ha odaadom a gyermektelen húgomnak, akkor tuti, hogy továbbra sem fog megjönni a kedve a gyermekvállaláshoz. Én is fellélegeztem, hogy csak két gyerekem van, ráadásul viszonylag tágas korkülönbséggel!

Kár, hogy így alakult. Ráadásul biztos, hogy sok-sok ilyen sors van. És ez az ami még igazán elkeserítő...