Nem bántam volna, ha ez a könyv húsz évvel ezelőtt akad a kezembe, ha akkor el tudom olvasni és aszerint tudom meghatározni magam, amit Elaine N. Aron írt a szuperérzékeny emberekről.

Így rettentő sok erőfeszítésbe és munkába került úgy ahogy elfogadnom magam. A furcsaságaimmal, érzékenységemmel, visszahúzódásaimmal. A tudattal, hogy más vagyok, mint az ismerőseim, hogy időnként kevesebbnek érzem magam, hogy úgy érzem nem bírok annyit. A lassúságommal, sebezhetőségemmel egyetemben.

Holott nincsen semmi baj velem. Egy kisebbséghez tartozom, akiknek több idő kell alkalmazkodni a világhoz, az emberekhez. Szükségük van időre, helyre. Teljesen normálisan és legfőképpen ELFOGADÓAN lehet ezzel együtt élni.

Elaine N. Aron nagyon részletesen, aprólékosan és szisztematikusan írja le a szuperérzékenység jellemzőit, típusait, példákkal, történetekkel, és a lehetőségeket az elfogadáshoz, a saját magunkkal való együttéléshez.

Mindenkinek kezébe kellene vennie akire igazak az olyan jelzők, mint félénkség, érzékenység, irritáció erős zajoktól, fényektől, akik nyugalom hiányában idegesnek, frusztráltnak érzik magukat, akiknek szükségük van egyedüllétre, elvonulásra időről időre.

Szerző: 76.andi  2013.04.10. 11:38 Szólj hozzá!

Címkék: pszichológia

A bejegyzés trackback címe:

https://olvasoterem.blog.hu/api/trackback/id/tr465214931

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.