Fábián Janka új könyvében folytatódnak az utolsó bécsi boszorkány, Felícia történetei. Mária Terézia javasasszonya néhány évnyi kegyvesztettség után ismét visszatér a királynő szolgálatába, aki nemcsak testi, de szerelmi bajaira is gyógyírt vár tőle. Az olvasó felfedezheti a korabeli Bécs titkait, amelyekről az egyszerű városlakóknak sejtelmük sincsen. Majd elkísérheti a császári párt és Felíciáékat Gödöllőre, Grassalkovich Antal fényűző, legendás ünnepségére, végül megismerhetjük Hadik András generális balkezes selyemkesztyűinek történetét. A kötet utolsó novellájában Felícia unokája a férjével Párizsból először Bécsbe, majd Budára költözik, ám a távoli forradalom eseményei itt is utolérik őket, és minden leleményességükre szükségük lesz, hogy ép bőrrel megússzák a a kalandokat. 

Nem tetszett annyira, mint az előző, és már azzal is voltak problémáim.

Nem  volt  izgalmas, bár tény, hogy érdekes volt a kor történelmi szempontból. Azon fennakadt a szemem, hogy a végén két fejezet között kimaradt 30 (!) év, amit ugyan utólag megtaláltam a könyvtárban, de így össze-vissza olvasni akkor is furcsa volt. 

Tudom, hogy ezek e-book-ként megjelenő novellák voltak eredetileg, amiket így kiadni kár volt. Kicsit össze kellett volna rendezni a sorokat, hogy élvezhetőek legyenek a könyvek.

A. J. Fikry, a kiégett könyvesboltos nehéz éveket tudhat maga mögött: meghalt a felesége; az üzlete rosszabbul megy, mint valaha; ráadásul ellopták tőle legnagyobb értékét is, egy Poe verseket tartalmazó ritka kötetet. Idővel elfordul az emberektől, és még a könyvei sem nyújtanak számára vigaszt, mert a rohamosan változó világra emlékeztetik. Egy váratlan esemény folytán viszont kénytelen lesz újrakezdeni az életét, mert egy kislányról is gondoskodnia kell. A mogorva és életunt férfi hamarosan más szemmel néz a világra, igaz barátokra lel, újra szerelmes lesz, a könyvesboltja pedig a kisváros nyüzsgő központjává alakul át.

Gabrielle Zevin jó humorérzékkel megírt, varázslatos regénye tisztelgés a könyvek világa előtt, szerelmeslevél arról, miért szeretünk olvasni és miért zárunk bizonyos embereket a szívünkbe. Nélkülözhetetlen olvasmány azoknak, akiknek a könyvek a legjobb barátai és azoknak, akik hisznek abban, hogy „senki sem különálló sziget”.

 Valamiért nagyon-nagyon-nagyon sokáig kerülgettem a könyvtárban és sehogy sem akartam hazavinni. Azt hittem valami blőden romantikus, olvashatatlan szirup. Aztán, mikor mégis valami könnyedebbre vágytam csak hazavittem magammal. Kellemesen csalódtam. Egy érdekes regényt és egy még érdekesebb írónőt ismerhettem meg. Tetszett a könyv humora, tetszett, hogy bár halad egy kerek egész felé, de mégsem lesz belőle valami rózsaszín habos katyvasz. Szomorú és mosolygós egyszerre. Sírós és nevetős. Fájdalmas, valahol mégis vigasztaló. Könnyednek tűnik, de mégis súlyos. Szerettem, hogy, bár sok karakter szerepelt benne, mégis helyükön voltak, volt történetük és mindegyikőjüket érdekes lett volna tovább követni és megismerni. Azt kell, hogy mondjam, hogy a stílusa megfogott magának. Örülök, hogy nem írtam le örökre és jól esett kikapcsolódni vele pár órára. Az pedig, hogy mennyi író, könyvcím és könyv szerepelt benne, csakis pluszpont! 

Emma ​és Adam orvosként valódi szaktekintélynek számítanak. Amikor egy kutatóprogram keretében a férfinak lehetősége nyílik arra, hogy családostul egy évre Botswanába utazzon, úgy döntenek, belevágnak a nagy kalandba. A munka vészhelyzeteiből, taposómalmából és a kettejük közötti állandó versengésből végre kibillentené őket ez a soha vissza nem térő alkalom; és a nyugodtabb, egymásra jobban odafigyelő, boldogabb életről szóló álmuk talán a vadon szomszédságában valóra válhatna. 
Az álomból azonban igazi rémálom lesz: Emma egy nap üresen találja a kisfia ágyát. Afrika földjén, több ezer kilométerre az otthonuktól, valódi segítség híján maradnak. A rendőrség ugyan nyomozásba kezd, a szülők mégis úgy érzik, nekik is a gyermek nyomába kell eredniük, mert ki tudja, milyen szörnyűbbnél szörnyűbb okok állhatnak az eltűnése mögött.

Jane Shemilt – világhírű regényéhez (Lányom) hasonlóan – ebben a könyvben is a gondolatok, az érzések fénytöréseit, a kapcsolatok és az érzelmek ellentmondásosságát járja körül egy olyan történeten keresztül, amely egy percre sem enged.

Szörnyű volt. El sem olvastam.

Írtam egy nem pozitív kritikát a moly-ra is, bár ennek nincs különösebb jelentősége. Nem tudtam végigolvasni a könyvet, abbahagytam az első ~20 oldal után. A végét azért megnéztem, hogy ne maradjak kételyek között. (eszembe is jutott, hogy lehet ez már nálam vmi lelki defekt, hogy folyton előrelapozok egy könyvben és bele-beleolvasok a végébe, közepébe.) A betűtípusa is idegesített. A fogalmazás is. Az eleje borzasztó vontatott volt így nem lendített tovább egy idő után. A téma sem fogott meg. Így utólag nem is értem, miért ezt hoztam magammal a könyvtárból múlt héten. Na, de ez legyen a legnagyobb problémám. Jane Shemilt elfelejtem, van helyett még jópár olyan író, akiket szívesen olvasok.

"Az igazi kérdés nem is az, miért vonultam ki a világból. 
Sokkal inkább az, hogy mi vett rá a visszatérésre."

"A tizenhét éves Cara és neves farkasszakértő édesapja autóbalesetet szenved. A férfi kómába esik, a család élete örökre megváltozik. A fekete bárányként kezelt Edward is kénytelen hazatérni önkéntes száműzetéséből, hogy egyedüli nagykorú családtagként rendezze apja hátrahagyott ügyeit. A volt feleség időközben új családot alapított, de most neki is szembe kell néznie a múlt elvarratlan szálaival. 
Hármuknak kell meghozni a végső döntést, de van-e joguk istent játszani egy olyan időben, amit hosszú évek sérelmei árnyékolnak be? Hűtlenség, hazugságok, magány és kirekesztettség, ezekkel kell szembesülniük Jodi Picoult hőseinek, mielőtt határoznak életről és halálról…"

Nem sok Jodi Picoult könyvet olvastam eddig. Nem sokat, mert - bár nagyszerűen ír, alaposan és élvezetesen -, nekem mégis úgy tűnnek a regényei, mintha egy függvénytáblában vagy grafikonon szerkesztették volna meg őket. Annyira tűpontosak és kiszámítottak, hogy nem érzem bennük a spontaneitást. Nem tudom érthető-e mit akarok írni. Mintha patikamérlegen lenne adagolva minden egyes mondat, minden cselekvés, minden fordulat. A tévedésnek még a lehetőségét is kizárva. Ennek ellenére, vagy éppen emiatt a tudatosság miatt, a történetek nem engedik az embert. A fejezetek végén mindig ott van az a mondat, ami miatt tovább kell olvasni, az elején a kérdés, amiért nem lehet félbehagyni a könyvet. Már, csak azért sem, mert a témái izgalmasak, a felvetései érdekesek és mindig van minimum két oldal, amely felől a konfliktus körbejárható.

Ez a könyv azért fogott meg már az első pillantásra, mert a címe figyelemfelkeltő (ki nem kíváncsi egy magányos farkasra, főleg, ha az egy férfiembert takar?) egyben és külön-külön is. Hobo Farkashajsza című CD-je óta a farkasokért is odáig vagyok. A borító színe is vonzott, és a történet tartalmát még csak ezek után olvastam. Tökéletes volt, bár azt hittem (bevallom), hogy több lesz benne a "vadon a farkasokkal" részből, de ehhez nyilván Jack Londont kell újra elővennem.

Szóval a  - jó értelemben! - szokásos Jodi Picoult. Nem biztos, hogy nem fogok többet olvasni tőle. 

Harry Hole három éve visszavonult a nyomozói munkától, a rendőrtiszti főiskolán tanít, kiegyensúlyozott életet él. Ám a boldogság vékony jég, amely bármikor beszakadhat az ember lába alatt…

Amikor egy fiatal nőt brutálisan meggyilkolnak a fővárosban, Mikael Bellman rendőrfőkapitány személyes okokból Harry segítségét kéri. Hamarosan újabb hasonló gyilkosság történik, Harry pedig – sutba dobva élete szerelmének és önmagának tett ígéretét – beleveti magát a munkába. Mindössze két nyom van, amelyen elindulhatnak: az első áldozat nyakán lévő sebekben talált rozsda- és festékmaradványok, valamint a tény, hogy mindkét nő társkereső oldalak rendszeres látogatója volt.

Harry azonban valami mást is lát. Valamit, ami megragadja a figyelmét, és arra ösztökéli, hogy mit sem törődve a kockázattal újra a nyomába eredjen a gyilkosnak, aki egyszer már túljárt az eszén…

Az biztos, hogy Tinderezni nem fogok és vakrandikon sem veszek részt a jövőben (nem mintha bármelyiket is nagyon terveztem volna). Brutális volt, ahogy ezek az őrültek elkövették a gyilkosságaikat. Néha ijesztő mi lehet Nesbo fejében, annyira hátborzongatóak a szereplői által elkövetett tettek. Soha nem olvastam még horrort és filmen sem néztem, de  egy-egy részt kapcsán eszembe jutott, hogy ilyen lehet/ne. Úgyhogy továbbra sem vágyom arra a műfajra. 

Az tetszett, hogy alaposan foglalkozott az összes szereplővel, így igaz, hogy kicsit belassult a történet, de jobban kibontakoztak előttem a karakterek motivációi, gondolatai. 

Nem könyv formában olvastam a regényt, így most kivételesen végig kellett izgulnom a megoldást, mert problémás lett volna ide-oda görgetni és gondoltam, hogy igyekszem én is nyomozni. Nem igazán sikerült. Legalábbis mikor rájöttem, hogy nem jó nyomon járok és nem az és nem úgy a tettes, ahogy elképzeltem, kicsit elvesztettem a lendületem és érdeklődésem. Vagy pedig a könyv vége nyúlt túl hosszúra? 

Egy stockholmi zsidó óvoda előtt lelövik az egyik óvónőt. A rendőrség rasszista bűncselekményre gyanakszik, de az sincs kizárva, hogy egy bűnszervezet áll a háttérben, mivel a nő élettársa büntetett előéletű. Néhány órával később két tízéves zsidó fiú teniszedzésre menet eltűnik. Másnap találnak rájuk holtan, a hóban fekve, mezítláb, fejükön egy-egy papírzacskóval, amelyekre a gyilkos emberi arcot rajzolt.

A nyomozás során újra meg újra felmerül egy régi izraeli legenda főszereplője, a Papírfiú, aki éjszakánként bújik elő és elrabolja áldozatait, s akivel a kijárási tilalom idején a gyerekeket ijesztgették. Lehetséges, hogy valaki az ő bőrébe bújva les újabb áldozatokra?

Fredrika Bergmant és Alex Rechtet igencsak kemény próba elé állítja a gyilkos, aki legalább olyan agyafúrt, mint amilyen kegyetlen. Kiléte felfedése érdekében Fredrikának Izraelbe is el kell utaznia.

Nagyon vártam ezt a részt, mert kíváncsi voltam Eden történetének folytatására és persze a csapatéra. Peder hiánya már az előző részben is pedzegette a visszatérés témakörét, és érdekelt az is, hogy mi lesz az ő ügyének folytatása, nem kevésbé Fredrika és Alex kapcsolata, az ő közös munkavégzésük alakulása. Nagyon jól kanyarított történetet olvashattam. Alapos, hosszú és izgalmas volt. Korábban nem sokat olvastam pluszban a palesztin-izraeli konfliktusról, de most elgondolkodtam, hogy alaposabban utána kéne járnom vagy több ilyen kémhistóriás krimit olvasnom. Eden múltja és élete magával ragadott, borzasztó volt és fájdalmas, ahogy a történet kanyargott. Az, hogy hány kisgyermek halt meg ebben a regényben az pedig nyomasztó és nagyon-nagyon szomorú. A gyermekgyilkosság megbocsáthatatlan és megemészthetetlen. Ettől eltekintve viszont a könyv remek! Kristina Ohlsson pedig az egyik kedvencemmé lépett elő, ha fogalmazhatok így. Nagyon várom a folytatást!

1735. ​Az utolsó nagy boszorkányüldözési hullám Magyarországra is elér. Az esztergomi pékmester tizenöt éves lánya, Sárosi Felícia végignézi, ahogy szeretett nagynénjét meghurcolják, majd kivégzik. Halála előtt a szép Sárosi Kata súlyos titkot bíz a lányra… a boszorkányok örökségét. 
A Sárosi család Esztergomról Budára költözik egy új élet reményében, ahol Felícia -hátrahagyva szerelmét – csodás és rémséges kalandok sorát éli át: kuruzslást tanul a Gellért-hegy titokzatos boszorkányától, férjével kis kávéházat nyit Bécsben, majd javasasszonyként Mária Terézia bizalmasa lesz. 
Közben zajlik a háború az osztrák örökségért, ami Prága felszabadításával és Mária Terézia cseh királynővé koronázásával sem ér véget, és Felícia kötelességének érzi, hogy a maga eszközeivel segíteni próbáljon a szenvedőkön – még akkor is, ha emiatt gyanúba keveredik, és a királynővel lassan kialakuló barátságát is kis híján elveszíti…

Még nem olvastam Fábián Jankától, mert a történelmi regényekre nem annyira szándékozok időt tölteni, de ennek a témája (a boszorkányság és ezzel összefüggésben a nők elleni támadások) érdekelt. A második részére már pályázom is, mert nagyon olvashatónak találtam a történetet. Szerencsére az első pár oldalon átverekedve magam már túl idegölő, hátborzongató részekbe nem botlottam. Bár a boszorkányüldözés így is kiverte nálam a biztosítékot és a nők kínzása, koholt vádak alapján, alaposan feldühített. Ezen túllépve vagy folytatva a regényt, azért aranyos kis történet kerekedett Felícia romantikus-regényes életéből. 

Ami a moly-on is vitát váltott ki és amit én is fel tudok róni a könyvnek, az a sok ismétlés. Engem annyira nem zavart, mert könyvtári könyv volt és nem saját, így belefért, hogy ismétléseket olvasok sorban. De kicsit úgy éreztem néha, mintha gyenge felfogású olvasó lennék. Pedig nem! És abban az esetben is simán vissza lehet lapozni. Szóval egy szerkesztés, pici változtatás belefért volna, hogy imponálóbb legyen a kötet, ha már eljut a nyomdáig. Bár az is benne van - nyilván - a pakliban ilyenkor, hogy egy bejáratott, sikeres névvel bármit el lehet adni egy idő után. Bagatell a távolabbi rátekintés.

Az első nagy szerelem örök. Szárnyakat ad, átformál, megtanít a másikra és önmagunkra. De mi történik, ha annak, akit szeretünk, titka van? Ha nem akar egészen a miénk lenni? Ha feláldozza magát értünk, de közben mégis megtartja a szabadságát? Szabó T. Anna (japán nevén Kyoko) egy érzékeny magyar fiú és egy rejtélyes japán festőlány szerelméről mesél egy keleti legenda alapján, egyszerre mutatva be a kamasz-szerelem időtlen idilljét és a művészlét küzdelmes mindennapjait. Mindenkinek szól, aki nem fél az ölelés erejétől, és kész megtanulni a lényeget: ha madarat szeretsz, égbolt legyél, ne kalitka.

Ez egy gyönyörűségesen szép felnőtt-mese. Elkezdtem olvasni, ahogy a kezembe akadt és nem tudtam visszatenni a polcra. Nagyon szavakat sem találok arra, hogy leírjam mennyire tetszett és meghatott és mennyire jó volt olvasni. Milyen szépen gördültek egymás után a szavak és milyen méltóságteljesen hömpölygött a történet. A darvakról nekem amúgy is csak a szerelem jut az eszembe és amikor meghallom  furcsa hangjukat belebizsereg a gyomrom és muszáj felnéznem az égre, hogy lássam őket. Még sötétben, este is képes vagyok bentről meghallani, ahogy szólítják egymást.

Ez a történet pedig igazán mesebeli volt. Nagyon aranyos, nagyon szépséges. Olyan jó, hogy vannak, akik tudnak ilyeneket írni, így használni a nyelvet, a képzeletet és ennyi jó érzést okozni.

Annyit azért megjegyeznék, hogy nem csak az első szerelem lehet örök. (vagy az a szerelem az első, ami úgy érezzük örök?) És én felnőttként is teljesen azonosultam a történettel, az érzésekkel.

Carl Mørckt a döglött aktákat kezelő Q-ügyosztály főnökét reggeli szunyókálásában zavarja meg a Bornholm szigetéről érkező telefonhívás. Kollégája egy tizenhét éves ügy részleteit kívánja megosztani vele. Mørck hallani sem akar az új feladatról, amit rá akarnak sózni, s rövid úton le is rázza a kéretlen hívót. Ám csak pár óra telik el, s egy abszolút váratlan fordulat úgy feldühíti Carl önfejű asszisztensét, Rosét, hogy nincs mit tenni: az ügyosztály akcióba lép. A távoli dán szigeten több mint másfél évtizede eltűnt egy életvidám, fiatal nő, akit azután egy fán lógva találtak meg. A nyomozás szálai egy furcsa, napimádó szektához vezetnek. Mørcknek és segítőinek Rosénak, Assadnak és az újonc Gordonnak egy egész gyilkosságsorozatot kell felderíteniük, miközben egy ördögi manipulátor mindent megtesz, hogy eltakarítsa őket az útból.

Na, ez nagyon tetszett. Vastag könyv volt, megnyugatott, hogy sokáig tudom esténként olvasni - bár mostanában néha felötlik bennem, biztos jó-e, ha elalvás előtt krimiket olvasok. Érdekes volt a múltbéli szál, a szekta és vele a személyi kultusz kialakulásának története; a főszereplőkről (a bűnösök és a nyomozók egyaránt) kibontakozó háttér információk és az abból kikerekedő sztori. Assad  története is megindított, eddig elég vegyes érzésekkel viseltettem iránta, de most kezdett valóságosabb alakot ölteni, a múltjával, az önfeláldozásával. Nem olvastam a sorozat minden darabját, ezért is lehet hiányérzetem. Rose az, aki még nagyon talányos számomra, vagy azért mert a kérdéses adatok az általam nem olvasott könyvekben vannak, vagy pedig mert az író még tartogat valamit a jövőre.

Fenyegető levelet találnak a Stockholmból New York felé tartó, négyszáz utast szállító Boeing fedélzetén. Azt követelik benne, hogy a svéd kormány vonja vissza egy bizonyos „biztonsági kockázatot jelentő egyén" kiutasítási határozatát. Ha ezt nem teszik meg, a gépet felrobbantják. A vészhelyzet elhárítói – köztük a szerző előző köteteiből ismert Alex Recht és Fredrika Bergman – csakhamar úgy érzik, hogy a lehetőségeik végére értek az idővel folytatott pokoli harcban. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy az amerikaiak attól tartanak: akár a 2001-es terrortámadás is megismétlődhet…

Ez kicsit más stílusú krimi volt, mint az eddigiek, a messzi északról. Nem is volt baj a váltás, az Őrangyalok után. Inkább egy több szálon futó kémhistóriára hasonlított, nem az eddig megszokott nyomozós történetekre. Érdekes volt, főleg, mivel az egyik része egy meglehetősen zárt világban játszódott. Azóta sem hagy nyugodni a gondolat, hogy tényleg előfordulhat, hogy fenn a levegőben egy repülőúton valaki sms-t kap? Ültem repülőn ősszel és nem kapcsoltam ki a telefonom, mert kíváncsi voltam, de abszolúte semmi. Igaz, ez nem egy tengerentúli járat volt...

Azért nekem Peder hiányzott és furcsa volt, hogy Alex és Fredrika sem egy helyen dolgozik, csak kerülgetik egymást ezen az ügyön, ami évek múlva összehozta őket.