Egy férfit holtan találnak kedvenc foteljében, a kandalló előtt ülve. Mellkasát golyó ütötte át, kisujján pedig, furcsa módon, lánya karikagyűrűjét viseli. Fredrika Bergman és Alex Recht kapja meg az esetet, ám Alex figyelmére egyéb ügyek is igényt tartanak. Egy temetkezési vállalkozó, aki kétségbeesetten keresi a bátyját, hozzá fordul segítségért, ugyanis meggyőződése, hogy testvérét elrabolták, de senki nem hisz neki. Ugyanakkor Recht névtelen üzeneteket kap valakitől, aki „mindent helyre akar hozni”. A főfelügyelő és társa teljesen értetlenül állnak a levelek előtt – de nincs is idejük töprengeni rajtuk, mert az első holttest felfedezése után az áldozatok száma napról napra nő…

Csak azért nem hagytam abba a könyv olvasását, mert nagyon szerettem Fredrika történeteit és Kristina Ohlsson regényeit. Eddig. (bár ide azért tennék egy kérdőjelet, mert remélem jön majd még jobb ez után).

Azt sem tudom, hogy csak én érzem-e ezt valamiért, vagy más is lesz/van hasonló véleményen. De ez a sztori nekem most nagyon-nagyon nem jött be. Hogy ilyen slendriánul fogalmazzak. Nem tetszett az új szereplő, Berlin. Nem tetszett a rengeteg áldozat, gyilkosság. Nem tetszett mennyire szomorú volt az egész hangulata. Minden szereplőből áradt a lehangoltság, a bú. A másik új szereplőn Ivan-on kívül mindenki, mintha enyhe vagy súlyosabb depresszióval küzdött volna. Borzasztó komornak és letargikusnak éreztem az írást. Amin pedig totálisan kikészültem, az a Peder-sztori... SPOILER: már az elején nem tudtam mire vélni, hogy meg sem említik, nem szerepel, sehol egy utalás rá. Úgyhogy nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ennek rossz vége lesz. És sajnos igazam lett. Egyszerűen ez nem is tudom, hogy jött a képbe. Még hiányzott a borzalmak és Spencer mellé...

Komolyan. Mi történt Kristinával, hogy ezt szánta befejezésnek??? 

Lehet, hogy jobb lett volna, ha kihagyom?

Nem tudom... Így a végkifejlet és a gyilkosságok megoldás, lezárása (már, ami nem maradt befejezetlen) már nem is tudott izgatni, alig érdekelt. Olyan szomorú lettem az egész miatt, a szereplők életének alakulása miatt, a szétesett sorsok miatt.

Kár, hogy így alakult...

"A ​regény – egy orwelli ihletésű disztópia – egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ahol a főhősnőt csupán azért tartják becsben, mert azon kevesek egyike, akinek termékenysége az atomerőművek által okozott sugárszennyezést követően is megmaradt. Az ultrakonzervatív Gileád Köztársaság – a jövő Amerikája? – szigorú törvények szerint él. A megmaradt kevéske termékeny nőnek átnevelő táborba kell vonulnia, hogy az ott beléjük vert regula szerint hozzák világra az uralkodó osztály gyermekeit. Fredének is csupán egy rendeltetése van az idősödő Serena Joy és pártvezér férje házánál: hogy megtermékenyüljön. Ha letér erről az útról, mint minden eltévelyedettet, őt is felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre, hogy ott haljon meg sugárbetegségben. Ám egy ilyen elnyomó állam sem tudja elnyomni a vágyat – sem Fredéét, sem a két férfiét, akiktől a jövője függ…
A regényt 1986-ban Nebula-díjra és Booker-díjra jelölték, 1987-ben pedig megnyerte az első Arthur C. Clarke-díjat.

A Booker- és Arthur C. Clarke-díjas kanadai írónő kultuszregényéből – a világhírű Nobel-díjas angol drámaíró, Harold Pinter segítségével – szokatlan gondolati mélységeket feltáró film is készült."

Lépten nyomon a sorozatról szóló véleményekbe botlottam az elmúlt hónapokban. Ezek hol magasztalóak, hol elborzasztóak voltak, de minden esetben méltatóak. Amig nem tudtam, hogy miről is szól a történet izgalmasnak és érdekesnek is tűnt, gondoltam érdemes lenne megnéznem. Utána megtorpantam, amikor szembesültem a történettel magával és  más színben tűntek fel a tiltakozó kommentek, azok a vélemények, amik azt ecsetelték mennyire sötét és ijesztő a film, csak erős idegzettel ajánlatos megnézni. Akkor elbizonytalanodtam. Aztán szembejött velem a könyv és úgy döntöttem teszek egy próbát. A könyvet tudom értékelni, abba is tudom hagyni, annyira nem üt meg, mint egy az arcomba nyomott képi jelenet, amit esetleg nem tudok időben kikapcsolni. Úgyhogy elkezdtem olvasni és be is fejeztem.

Bár kétségtelen, hogy nem egészen az én világom és, ha valamiért nem kapják fel annyira, akkor hírét sem veszem a regénynek, de azért elolvastam. Kiváncsi voltam a végére, kiváncsi voltam, hogy képes leszek-e esetleg belenézni a sorozatba, ha elolvasni eltudom a könyvet. Mert maga a regény elég pesszimista, elég lehangoló, nihilista, reményvesztett, szomorú. Nagyon kevés fény és optimizmus van benne, a pozitív dolgok is kilencvenkilenc százalékban a múlthoz kapcsolódnak. Ahhoz a múlthoz, ami a könyv születése pillanatában már jövő volt. Azért megnyugtató a dolog, mert már most, 2018-ban  látszik, hogy ilyen világ nem fog megvalósulni. (hagy legyek én most optimista!) Bár haladunk, haladhatunk felé kezdve a környezetszennyezéssel, az utódnemzési nehézségekkel, a totalitárius kormányzásokkal, folytatva az emberek hitvesztésével, kiábrándultságával. Hogy a nőket hogyan kategorizálják és mire használják, az sajnos annyira nem is elrugaszkodott a megvalósítható elképzeléstől, de bízzunk benne, hogy ennél erősebbek vagyunk, ennél józanabb a férfiak többsége és soha nem jön el az az idő, amit Margaret Atwood lefestett a könyvében. Az a szigorú szabályrendszer, az a szabadságvesztett állapot. Az a reménytelenség, magány, bezártság, elszigeteltség. Az, hogy esély sincs a menekülésre, a szerelemre, hogy megbízz valakiben, melletted legyen akár egy icipici, szűk család. Vagyis menekülés? Nem tudom. Van, akinek sikerül, sikerült. Nem mindenről lebben fel a fátyol a végén, sőt sok minden homályban marad. Ezért is nehéz bekategorizálni a regényt vagy rájönni, hogy mi is ez tulajdonképpen. Hová tegye az ember, mennyit adjon hozzá, mit szűrjön le, mi a tanulság. Tény, hogy lehangoló a hangvétele, negatív a világképe. Kicsit úgy érzem egy figyelmeztető látomás, bár ehhez sok-sok embernek kellene elgondolkodnia rajta. Nem gondolnám, hogy a jövőben több ilyen sci-fi szerű, utópisztikus regényt fogok a kezembe venni (más szóval disztópia-regényt). Ilyen és ehhez hasonló számomra roppant idegenül hangzó szavakkal, kifejezésekkel azért meg volt tűzdelve a könyv.

Nem bánom, hogy elolvastam. Legalább tudom, miről van szó, ha A szolgálólány meséje szóba kerül.

Reykjavík egyik legjobb nevű szállodájának alagsorában összeszurkált holttestre bukkannak. Az áldozat ugyan a szállodában dolgozott, ám úgy tűnik, senki nem ismeri. Legalábbis annyira nem, hogy oka lett volna meggyilkolni… Erlendur felügyelőnek az az ötlete támad, hogy a nyomozás idejére beköltözik a szállodába. Mialatt fokozatosan felderíti a meggyilkolt férfi elképesztő múltját és segít igazságot szolgáltatni egy brutálisan bántalmazott kisfiú édesapjának, bepillantást nyer a hotelszakma kulisszái mögé is, ahol bizony akad rejtegetnivaló. Mindeközben pedig azon igyekszik, hogy rendbe tegye saját életét, és lányával való kapcsolatát…

Szépen lassan lett Indriðason az egyik kedvenc skandináv krimiíróm. Erlendur és csapat, sőt az egész izlandi élet, hangulat, világ teljesen lenyűgöz. Nem igazán tudom megfogalmazni, most hirtelen mi az, ami ennyire fogva tart és nem ereszt, de az biztos, hogy elvarázsol a történetszövése. Ebben a könyvben rengetegszer felnevettem, mosolyogtam a szereplők beszólásain, meglátásain, viccelődésein. Bírom ezt a stílust, szeretem Erlendur morcosságát, bizonytalanságát, sebezhetőségét, Sigurdur Oli pökhendiségét, Elínbor visszafogottságát, bizonytalanságát. Nem mondhatni, hogy hűbelebalázs módjára, kapkodva nyomoznak, de, mint most is kiderült, lassú víz is moshat partot. A végére csak fény derült az indítékra és az elkövetőre. Miközben olyan sorsok és történetek bontakoznak ki, hogy belesajdul az ember szíve. (Bár nem volt annyira megrázó számomra, mint a Kihantolt bűnök) 

Úgyhogy továbbra is szorgos olvasója és visszafogott rajongójak vagyok Arnaldurnak. Mert szerencsére még van egy-két regénye, amit nem olvastam!

A népszerű francia szerző könyveit olvasni mindig eleven élmény. Új kötete sorsfordító találkozásokról szóló monológokat tartalmaz, olyan lehetőségeket mutat meg, amelyek képesek megváltoztatni szereplőik életét, vagy legalábbis újraértelmezni azokat. A könyvben olvasható elbeszélések olyan találkozásokról szólnak, amelyek reményt adhatnak a legnehezebb pillanatokban is.

Nem olvastam még Gavaldától novellás kötetet, így ez most érdekes élmény volt. Volt, amelyik megfogott. Sőt, volt amelyik rögtön az elejétől lenyűgözött, volt amelyik csak a végén, amikor összeállt a kép. Valamilyen formában mindegyik hatással volt rám, tehát mondhatom, hogy végeredményben tetszett a kis kötet. Szeretem ezeket a rövid történeteteket és csodálom azokat az írókat, akik ilyen szépen fel tudják építeni a novelláikat. Tóth Krisztina a kedvencem, de nem fogom félretenni Anna Gavaldát sem, ha még belebotlok egy-egy kötetébe. Az viszont elgondolkodtatott, hogy a reményt... a reményt azért nem mindenhol találtam meg.

"Egy külvárosi építkezésen rejtélyes csontvázat találnak. Erlendur, a nyomozó először arra gondol, hogy csupán az Izlandon szokásosnak mondható történet áll a haláleset hátterében: valaki eltűnik egy hóviharban, s évek, évtizedek múltán rátalálnak. Ám a körülményekben van valami nyugtalanító. Ott van először is a csontváz különös testtartása… Aztán nem messze tőle, az a négy, szabályosan ültetett ribiszkebokor, a semmi közepén. Mintha egyszer már laktak volna itt… Erlendur nem is sejti, milyen mélyre kell ásnia a múltban, hogy fény derüljön a rég elhantolt igazságra. 
Arnaldur Indriđason ezzel a regényével elnyerte a brit krimiírók szövetségének (Crime Writers' Association) Gold Dagger (Arany Tőr) nevű díját. A több évtizedes múltra visszatekintő, tekintélyes elismerés történetében ő az első nem angolszász szerző."

Már több könyvét olvastam, de esküszöm, alig bírtam bepötyögni a nevét a címsorba! Így vagy úgy, de imádom Arnaldur Indridason-t! Ez a regény… ez megfogott és nem eresztett. A csontomig hatolt. (Ki is olvastam két nap alatt!) Iszonyat kemény volt olvasni a tényleges bűnügyi szálat, de a jelenbeli történések sem voltak szívfájdalomtól mentesek. Azokban viszont legalább némi időt hagyva  a fellélegzésre és a magunkhoz térésre, fel-felcsillant az a humor, az a könnyedség, azok a szófordulatok, amit annyira imádok ennél az írónál.

A tényleges krimivonulat hátborzongató volt. Hihetetlen, hogy lehet megírni egy ennyire fájdalmas, ennyire kegyetlen élethelyzetet valóban úgy, hogy az ember lelke-szíve beleszakad. (Ahogy a vége felé az egyik főhös fogalmazta, van-e büntetés a lélekgyilkosságra?) Brutális és nehéz volt olvasni. A családon belüli erőszak kemény téma. Döbbenetes, felfoghatatlan és ahogy Izlandon kezelték kb.70-80 éve, az semmivel sem jobb, mint ahogy nálunk kezelték (vagy kezelik?). A nő csak meghalni tudott, belehalni. A gyerekek pedig sérülten vitték tovább a mintát. Ha túlélték a gyerekkorukat. Itt mindenki vesztes volt, mindenki sérült.

A másik szálon Erlendur élete sem könnyebb. Bár olvastam a sorozat későbbi részeit, még így is szomorú volt olvasni a lányával történteket, a félresiklott életét, a felügyelő veszteségét, az ő rossz választását, a volt feleségének engesztelhetetlen gyűlöletét. Borzasztó sorsok vannak és ahogy Indridasont olvasom (már nem először) az az érzésem, hogy Izlandon nagyon kemény lehet az élet. Ezek az északi országok azért nincsenek könnyű helyzetben azzal a fél éves sötétséggel, utána pedig a hosszú világosággal, plusz még a hideg, a köd, a szürkeség.

Minden estre  ez nekem egy tökéletesre írt könyv volt. A történet, a szálak összefonódása, a hitelesség, a gyomorszorító érzés közben (hogy képes voltam megijedni, ha valaki olvasás közben hozzám szólt), a fogalmazás, a stílus. Nem találtam benne hibát. Pedig fájt.

“Nora, miután csodával határos módon felépül csaknem végzetes ifjúkori balesetéből, sikeres életmód-tanácsadó lesz. Könyveket ír, előadásokat tart, sütkérezik a népszerűségben. Élvezi a munkáját, boldog házasságban él, két szép gyermek édesanyja, futni jár, hogy formában tartsa magát, és az ő kerti partijai a legjobbak az Édenkert lakónegyedben.

Éppen a hét főbűnről szóló könyvéhez fog hozzá nagy lelkesedéssel, amikor egy különös nő költözik a szomszéd házba, Nora tökéletes világa pedig mintha kibillenne a négy sarkából: fura alakok jelennek meg a szeme előtt, rémálmok gyötrik, és a férje is szokatlanul viselkedik. Az asszony egyre inkább elveszíti az uralmat az élete felett, már azt sem tudja, kiben bízhat, s hihet-e egyáltalán a saját szemének. Fiatalkori pszichiátriai problémái tértek volna vissza? Nem, ebbe nem tud belenyugodni. Nyomozni kezd a furcsa történések okai után, míg válaszúthoz nem érkezik: döntenie kell, hogyan akarja folytatni az életét…”

Ez a könyv nem tudott magával ragadni. Azért olvastam csak, hogy mikor jön már a krimiszál és lesz legalább egy hulla a könyvben. SPOILER Mit mondjak? Várnom kellett az utolsó oldalakig. Nem lett volna talán baj a könyvvel, de az biztos, hogy nem kellett volna Skandináv krimik címszó alatt eladni. Ezt becsapásnak éreztem. Ez inkább lélektani regény. De annak sem találtam erősnek. A főszereplő Norának egy szimpatikus vonását sem sikerült felfedeznem. A múltja igazából homályos célozgatásokba burkolózott, nem tudtam közel kerülni a kiindulóponthoz, hogy miért is siklott ki az élete ennyire. Az pedig végkép kiverte nálam a biztosítékot ahogy a gyerekeivel nem törődött, ahogy – főleg a lányát -kezelte, és ahogy nem volt rájuk tekintettel akkor sem, amikor meghozta a végső döntését. Ami még egy jó csavarnak is mondható lett volna, ha ezzel nem marad benn a mocsárban, amiben dagonyázott egy olyan férj mellett, akit választott.

A döcögős stílusa sem fogott meg, és rosszul esett, hogy találtam egy ilyen regényt a skandinávok között, mert eddig még nem futottam bele rossz választásba.

Ez a könyv legalább annyira szól a férfiakról, mint a nőkről. Míg szereplői az emberi kapcsolatok szövevényességéről mesélnek, a háttérben megjelenik a gyermekkor, ahonnan az elbeszélő érkezik. Egy, a nyolcvanas években felnövő kislány, egy csapongó, bizonytalan, fiatal nő, egy elhagyott feleség, egy szerető, egy takarítónő és négy férfi, akik körül ezeknek a nőknek az élete forog: novellákra szétbontva és összefűzve. Pontosan úgy, ahogy az élet bontja szét és fűzi össze az emberi kapcsolatokat. 
Szentesi Éva 2011-ben kezdte el írni Rúzs és Tükör című blogját, amelyben rövid feljegyzésekben mesélt arról, milyen szerelmeken, csalódásokon és megpróbáltatásokon keresztül vált felnőtt emberré – egy betegség árnyékában. Ez a novelláskötet a blog záróakkordja és koronája.

Nem fogok kritikát írni Szentesi Éva novelláskötetéről, mert én boldog lennék, ha megjelenhetne egy ilyen kis kötetem. Ilyen írásokkal. Igaz, én legfeljebb amatőr író lehetnék. 

A novellák jók voltak, az írások stílusa is (de milyenek is lehettek volna két olyan ember patronálásával, mint Péterfy-Novák Éva és Péterfy Gergely. Nekem valami mégis hiányzott. Egy kicsit.

De éljen Éva! És Hajrá Éva!!

Életünk ​biztonsága törékeny, nem élhetjük le veszteségek nélkül. Le kell mondanunk remek munkahelyekről, kedves barátokról, sőt, talán meghitt otthonunkról, megtaláltnak hitt szerelmünkről, értékes egészségünkről, szeretett hozzátartozónkról. Sokan, akiket súlyos veszteség ért, mindent szívesen eldobnának, ha visszakaphatnák, amit elveszítettek. Mások azonban egy idő után úgy tekintenek ezekre a fájdalmas törésekre, mint szükséges fordulatokra, amik tovább terelték őket sorsuk kiteljesedése felé. A Veszteségek ajándéka című könyvben emberek mesélik el élettörténetüket, akiket súlyos csapások értek, de hosszabb-rövidebb idő után felismerték, hogy ezeket hogyan fordítsák önmaguk megerősítésére, fejlesztésére. Ezek a történetek erőt adnak, utat mutatnak nekünk. Jó lenne megtanulnunk, hogy ne csupán megkeseredett túlélői legyünk saját életünk kisebb-nagyobb veszteségeink vagy olykor tragikus eseményeinek, hanem képesek legyünk észrevenni és elfogadni mindezek ajándékait is. Ha ez sikerül, akár mások támaszai is lehetünk, olyanoké, akik még nem tudtak rálépni a megerősödés ösvényére.

Az az igazság, hogy volt, amelyik történetet a végén már csak átfutottam, mert a hideg rázott tőlük. Nyomasztónak éreztem a könyvet és inspirálódás helyett inkább elkeseredtem tőle. Lehúzott és nem lett jobb kedvem, nem lettem optimistább a sztoriktól. Inkább elképesztett, hogy milyen emberek élnek körülöttem, milyen nyomor lehet olyan helyeken, amiken az ember nem is gondolná. És nyomoron itt nem is a szegénységet értem. A lelki szerencsétlenkedéseket, a butaságot, a meggondolatlanságot. Hogy játszanak felnőttek gyerekek életével, gondolkodás, felelősségvállalás nélkül és aztán még képesek a saját megnyugtatásuk miatt erre mentséget és ebbe megnyugvást is találni, elbújva a spiritualitás köntöse mögé. Ez nem túl felemelő. Ezoterikus szempontból ugyanakkor nyilván így van jól és kár ezen pörögni meg ujjal mutogatni vagy bűnbakot keresni, hibáztatni bárkit is, na de akkor legalább legyen ott a józan ész!! Könyörgöm miért szül valaki 4 (!) gyereket mikor már az első után nyilvánvaló, hogy borul a bili. Miért esik valaki teherbe egymás után 4-szer és vetél el, mikor már a házassága a kezdetektől inog, majd nem működik. És ezekből a nőkből tanítók, terapeuták lettek. Ez pedig ijesztő. 

A könyv stílus is monoton volt, nagyon felületesek a történetek és egy-egy epizódnál sokszor hiányzott pont a lényeg, kérdések tömege maradt megválaszolatlan.

Nagyon sajnálom, hogy a kezembe akadt és, hogy végigrágtam magam rajta (még, ha ez a végére gyaloggalopp lett is).

"Charles ​Balanda sikeres párizsi építész, szép feleséggel, egy kamaszodó nevelt lánnyal és gigantikus megrendelésekkel. Egy napon levelet kap, mely csak két szóból áll: „Anouk meghalt.” Az elhunyt nő Balanda fiatalkori, plátói szerelme volt, legjobb barátjának anyja. Charles nem tudja folytatni addigi életét, így hosszas vívódás után felkeresi Alexist, Anouk vidéken élő fiát, hogy szembenézzen a múltjával és önmagával. Balanda hirtelen kizökken a látszatmegoldásokkal és rutinokkal teli, érzelemszegény életéből, és úgy dönt, maga mögött hagyja a lelketlen szállodai szobák és az óriásprojektek világát. Anna Gavalda olyan jellemeket teremt a Vigaszág című könyvében, akiket nem lehet nem szeretni. Ha elmerülünk a szereplők életében, elégedett és álmodozó mosollyal búcsúzunk el tőlük. Jó lenne még velük időzni, de tudjuk: egyelőre csak nekik sikerült. Aki szerette az Amélie csodálatos élete című filmet, szeretni fogja Charles Balanda szokatlan és nem kevésbé franciás útkeresését.

Anna Gavalda könnyedén, érzékenyen meséli el a sírni valóan szép történetet: nagy élethazugságokról, még nagyobb tragédiákról, elszalasztott lehetőségekről és szerelemről. Mindezt humorral, hogy ne fájjon. Annyira."

Huh...!

Ez egy nagyon-nagyon érdekes könyv volt. És nagyon vastag. 543 oldal. Amikor megvettem a könyvet annyira boldog voltam: 543 oldal Gavalda!!! Aztán kicsit gyanús lett, hogy csak nem vettem elő olvasásra. Egyre tolódott a kezdés időpontja. Ok nélkül. Mert közben számtalan más könyvet elolvastam.

Most viszont kész. Kiolvastam. Nem egy-kettőre. Mert úgy szerintem nem is lehet. Legalábbis számomra csak kis darabokban volt emészthető. Hosszú ideig kellett szoknom a stílusát. Összeraknom a történetet, a mozaikokat. Összekapcsolni a szereplőket. Minden alkalommal újra és újra felvenni ezt a ritmust és ezt a fajta fogalmazásmódot, kifejezést. (nem gondolom, hogy a fordítónak könnyű dolga lehetett).

Nyilván, hogy elsőre Charlest sem sikerült megkedvelnem. Lehet, hogy másodjára sem, de legalább igyekeztem megérteni és elfogadni. Valószínűleg ezért fogtam hozzá 3x (!) a regény elolvasásához. És bár megfogott és tetszett a könyv, de néha megkérdeztem magamtól, hogy miért is olvasom? (csak mert Gavalda? mert igazi, békebeli, vastag könyv? mert kábé háromezer forintba került?) Nem csak ezekért. Valami újra és újra visszavonzott hozzá, miközben időnként le kellett tennem. Mert nem egy vidám történet. Nem mondom, hogy kisiklott életek, hisz messze még a vége, de maga az élet. Szomorú, könnyes, fájdalmas, ugyanakkor boldog pillanatok, a remény, hogy érdemes .. valamiért érdemes csinálni.

Aztán jött a III. fejezet, valahol a 272 oldal tája. És akkor, mint egy örvény beszippantott a történet, még, ha addig nem is tudtam eldönteni, hogy vonz-e vagy taszít, értem-e vagy borzongok tőle. Azt éreztem, hogy a könyv második fele volt az ötlet, az egész kiindulópont, az eredet. Hogy megérkeztünk. Ez a lényeg, ez az esszencia. Nagyon megható és nagyon szép lett a második rész. Nehéz, elsőre nem is látszik a fény az alagút végén, ahogy mondani szokás, de apró, felvillanó kis szikrákban ott a remény.

Ebben a könyvben minden van. Munka, gyerekek, állatok, szerelem, veszteség, könny, fájdalom, nevetés, szeretet, remény, építészet, utazás, kaland, komfortzóna, mindennapok, félelem, bátorság, árnyék és fény. 

És nagyon megszerettem Kate-et (jó volna olyannak lenni, mint Kate)! Imádtam!! Ő lett a kedvencem és szimpatikus volt Marc is, már amennyit kaptunk belőle. Minden szereplő olyan valóságos és emberi volt, hogy néha már szinte fájt.