A Szólíts a neveden korunk egyik legcsodálatosabb szerelmi története, amely egy csapásra klasszikussá vált.
A regény alapján készült film Luca Guadagnino rendezésében, Armie Hammer és Timothée Chalamet főszereplésével, a háromszoros Oscar-jelölt James Ivory forgatókönyvéből február 8-tól látható a magyar mozikban.
A Publishers Weekly és a The Washington Post AZ ÉV LEGJOBB KÖTETÉNEK ítélte
– a New York Times felvette AZ ÉV FIGYELEMRE MÉLTÓ KÖNYVEINEK listájára
– a New York Magazine felvette FUTURE CANON („A jövő kánonja") válogatásába
– a Chicago Tribune és a Seattle Times AZ ÉV KEDVENC KÖNYVÉNEK választotta
– a Lambda Irodalmi Díj nyertese szépirodalom kategóriában"
Huh.
Ez a könyv aztán alaposan meglepett. És ez a szó töredékében sem fejezi ki azt, amit éreztem, sőt még érzek, ha rá gondolok.
Olyan ártatlanul és naivan fogtam hozzá az olvasáshoz, mintha most eszmélt kamasz lennék még, aki semmit nem tud a világról. Ráadásul az elején el is keseredtem, mert úgy éreztem túl sok nekem a körítés, a szavak, a mondatok hömpölygése. Nem tudom követni a részleteket, türelmetlen vagyok és már elkoptak a felfedezés örömét kereső/váró agysejtjeim. Aztán egyszer csak jött egy rész, letaglózott és nem tértem magamhoz. És beszippantott az egész történet. A lelki rezdülések. A vonzalom Elio és Oliver között. A vágy. A testi és szellemi összhangjuk, kémiájuk, ragyogásuk. A szavak, a fogalmazás. A hol naturalisztikusan és mellbevágóan őszinte leírás, majd ezzel szemben a sejtető, homályos mégis izgalmas fogalmazás. Nem akartam elhinni az elején, hogy ennyi díjat nyert, hogy már-már klasszikusnak számít. Hogy rögtön irodalmi magasságokba kapitulált. De nem véletlen. Biztos sokan nem fogják elolvasni, amiatt, hogy két férfi szerelméről szól. Ám ha ettől eltekintünk és a SZERELEMRE, csakis az érzésekre, a lelki kapcsolatra koncentrálunk, akkor ez egy elképesztően csodálatos történet. Két ember lassan, fokozatosan, szépen kibontakozó összetartozása. A kezdeti félelemtől, tartózkodástól, puhatolózástól a beteljesülésig, az egymásra találásig. És mindez Olaszországban. Mindez egy kis tengerparti faluban. Védett környezetben, megértő családtagokkal, kedves barátokkal. És még így is milyen embert próbáló, még így is milyen nehéz.
Úgy éreztem az én érzéseimet is leírja. Úgy éreztem néha, én vagyok Elio. Az én rajongásom és az én szerelmem is ilyen. Ilyen odaadó, ilyen mindent magába foglaló, mindent akaró, nem pótolható. Ahol a veszteség örök életre szól, ahol az ember az elválás után párhuzamosan éli az életét. Ahol minden egyes újabb találkozás menny és pokol. Remény és veszteség.
Meghatott a vége, mert együtt éreztem a fiúkkal.
Nagyon jó ilyen könyveket olvasni, amik ennyire megfognak, elgondolkodtatnak. Amik nem eresztenek és amiket nem felejt el az ember. Ami ismerős és mégis annyira új.
