"Charles ​Balanda sikeres párizsi építész, szép feleséggel, egy kamaszodó nevelt lánnyal és gigantikus megrendelésekkel. Egy napon levelet kap, mely csak két szóból áll: „Anouk meghalt.” Az elhunyt nő Balanda fiatalkori, plátói szerelme volt, legjobb barátjának anyja. Charles nem tudja folytatni addigi életét, így hosszas vívódás után felkeresi Alexist, Anouk vidéken élő fiát, hogy szembenézzen a múltjával és önmagával. Balanda hirtelen kizökken a látszatmegoldásokkal és rutinokkal teli, érzelemszegény életéből, és úgy dönt, maga mögött hagyja a lelketlen szállodai szobák és az óriásprojektek világát. Anna Gavalda olyan jellemeket teremt a Vigaszág című könyvében, akiket nem lehet nem szeretni. Ha elmerülünk a szereplők életében, elégedett és álmodozó mosollyal búcsúzunk el tőlük. Jó lenne még velük időzni, de tudjuk: egyelőre csak nekik sikerült. Aki szerette az Amélie csodálatos élete című filmet, szeretni fogja Charles Balanda szokatlan és nem kevésbé franciás útkeresését.

Anna Gavalda könnyedén, érzékenyen meséli el a sírni valóan szép történetet: nagy élethazugságokról, még nagyobb tragédiákról, elszalasztott lehetőségekről és szerelemről. Mindezt humorral, hogy ne fájjon. Annyira."

Huh...!

Ez egy nagyon-nagyon érdekes könyv volt. És nagyon vastag. 543 oldal. Amikor megvettem a könyvet annyira boldog voltam: 543 oldal Gavalda!!! Aztán kicsit gyanús lett, hogy csak nem vettem elő olvasásra. Egyre tolódott a kezdés időpontja. Ok nélkül. Mert közben számtalan más könyvet elolvastam.

Most viszont kész. Kiolvastam. Nem egy-kettőre. Mert úgy szerintem nem is lehet. Legalábbis számomra csak kis darabokban volt emészthető. Hosszú ideig kellett szoknom a stílusát. Összeraknom a történetet, a mozaikokat. Összekapcsolni a szereplőket. Minden alkalommal újra és újra felvenni ezt a ritmust és ezt a fajta fogalmazásmódot, kifejezést. (nem gondolom, hogy a fordítónak könnyű dolga lehetett).

Nyilván, hogy elsőre Charlest sem sikerült megkedvelnem. Lehet, hogy másodjára sem, de legalább igyekeztem megérteni és elfogadni. Valószínűleg ezért fogtam hozzá 3x (!) a regény elolvasásához. És bár megfogott és tetszett a könyv, de néha megkérdeztem magamtól, hogy miért is olvasom? (csak mert Gavalda? mert igazi, békebeli, vastag könyv? mert kábé háromezer forintba került?) Nem csak ezekért. Valami újra és újra visszavonzott hozzá, miközben időnként le kellett tennem. Mert nem egy vidám történet. Nem mondom, hogy kisiklott életek, hisz messze még a vége, de maga az élet. Szomorú, könnyes, fájdalmas, ugyanakkor boldog pillanatok, a remény, hogy érdemes .. valamiért érdemes csinálni.

Aztán jött a III. fejezet, valahol a 272 oldal tája. És akkor, mint egy örvény beszippantott a történet, még, ha addig nem is tudtam eldönteni, hogy vonz-e vagy taszít, értem-e vagy borzongok tőle. Azt éreztem, hogy a könyv második fele volt az ötlet, az egész kiindulópont, az eredet. Hogy megérkeztünk. Ez a lényeg, ez az esszencia. Nagyon megható és nagyon szép lett a második rész. Nehéz, elsőre nem is látszik a fény az alagút végén, ahogy mondani szokás, de apró, felvillanó kis szikrákban ott a remény.

Ebben a könyvben minden van. Munka, gyerekek, állatok, szerelem, veszteség, könny, fájdalom, nevetés, szeretet, remény, építészet, utazás, kaland, komfortzóna, mindennapok, félelem, bátorság, árnyék és fény. 

És nagyon megszerettem Kate-et (jó volna olyannak lenni, mint Kate)! Imádtam!! Ő lett a kedvencem és szimpatikus volt Marc is, már amennyit kaptunk belőle. Minden szereplő olyan valóságos és emberi volt, hogy néha már szinte fájt.