Az első nagy szerelem örök. Szárnyakat ad, átformál, megtanít a másikra és önmagunkra. De mi történik, ha annak, akit szeretünk, titka van? Ha nem akar egészen a miénk lenni? Ha feláldozza magát értünk, de közben mégis megtartja a szabadságát? Szabó T. Anna (japán nevén Kyoko) egy érzékeny magyar fiú és egy rejtélyes japán festőlány szerelméről mesél egy keleti legenda alapján, egyszerre mutatva be a kamasz-szerelem időtlen idilljét és a művészlét küzdelmes mindennapjait. Mindenkinek szól, aki nem fél az ölelés erejétől, és kész megtanulni a lényeget: ha madarat szeretsz, égbolt legyél, ne kalitka.

Ez egy gyönyörűségesen szép felnőtt-mese. Elkezdtem olvasni, ahogy a kezembe akadt és nem tudtam visszatenni a polcra. Nagyon szavakat sem találok arra, hogy leírjam mennyire tetszett és meghatott és mennyire jó volt olvasni. Milyen szépen gördültek egymás után a szavak és milyen méltóságteljesen hömpölygött a történet. A darvakról nekem amúgy is csak a szerelem jut az eszembe és amikor meghallom  furcsa hangjukat belebizsereg a gyomrom és muszáj felnéznem az égre, hogy lássam őket. Még sötétben, este is képes vagyok bentről meghallani, ahogy szólítják egymást.

Ez a történet pedig igazán mesebeli volt. Nagyon aranyos, nagyon szépséges. Olyan jó, hogy vannak, akik tudnak ilyeneket írni, így használni a nyelvet, a képzeletet és ennyi jó érzést okozni.

Annyit azért megjegyeznék, hogy nem csak az első szerelem lehet örök. (vagy az a szerelem az első, ami úgy érezzük örök?) És én felnőttként is teljesen azonosultam a történettel, az érzésekkel.