"Nagyapa és unoka barátsága a halál árnyékában

Hartay Csaba harmadik prózakötete egy érzékeny kisfiú szemszögéből láttatva, álmokkal és látomásokkal kevert emlékekből építi fel a nikotinfüggő családfő agóniatörténetét. Papa egyre nehezebben kap levegőt. És ebben a záródó világban, a krónikus tüdőbetegség erősödő fojtásában mind élesebben rajzolódik ki Papa és Olivér ragaszkodása az élethez, csökönyös ragaszkodásuk egymáshoz. A kortárs magyar próza ott a legmegrázóbb, ahol a mi életünket meséli el.

A Holtág egy mai vidéki család története, erős színekkel, csodaszép történetekkel, a szeretet és az elmúlás egymás elleni harcának gyermekien tiszta ábrázolásával."

Ami eszembe jut róla azóta is, hogy elolvastam, az, hogy nyomasztó. Nagyon nyomasztó. Két hétig olvastam, mert ilyen lassan tudtam csak haladni vele és ez a két hetem olyan volt, mintha valami mocsárban cuppogtam volna, sötétben, nyirokban, szomorúságban.

Nyomasztott. Előtte Tóth Krisztina kapcsán futottam bele olyan véleménybe, hogy a magyar írók depressziósan, lehangolóan nyúlnak a témákhoz, valamiért ezt gondolják szépirodalomnak, klasszikusnak. Ezzel nem is volt bajom eddig. Tudom kitől, mire számíthatok.

Itt azonban nem volt semmi felüdülés, semmi lélegzetvételnyi mosolyra lehetőség. Csak a ború, mintha semmi értelme nem lenne az életnek, és a rengeteg sok álom, álom, de az is a lehúzós fajta.

Lehet, hogy nem jó passzban voltam és ez hozzáadódott a regény által generált nihilhez, de nem volt és nem maradt meg bennem jó érzés a könyvvel kapcsolatban és örültem, hogy befejeztem és annak is, hogy visszaadhatom a nagynénémnek, még megvennem sem kellett.

Pedig Hartay Csaba továbbra is földim, egy városból valók vagyunk, egy korosztály (ennek ellenére nem ismerjük egymást, csak én őt...), támogatom, like-olom, követem... de .

Ami kihozott a sodromból is, az pedig a nagypapa betegségével kapcsolatos attitűd. Igaz, hogy romboló életet élt, de a végén elvárta ő is és a családja is, hogy az orvosok márpedig mentség meg most már. Hogy továbbra is szívhassa azt a cigarettát, ami leamortizálta  a tüdejét.

A lánya pedig, a kissrác  (Olivér, a narrátor) anyja. Na, ő volt még, akinek a viselkedésétől, titkolózásaitól forgattam a szemem.

Emiatt a sok negatívum miatt nem is tudtam koncentrálni a lényegre, a nagypapa és az unoka barátságára, pedig - mivel nekem nincs nagyapám -, érdekelt volna. (De szerencsére olvastam a Nagymamám azt üzeni, bocs c. fenomenális könyvet!)

Úgyhogy ezt most én nem tudom nyugodt szívvel ajánlani, legfeljebb annak, aki szeret a mély bugyorban elmerülni és ott fetrengeni egy kicsit. Megváltás nélkül.

 

* elolvastam a moly.hu-n az értékeléseket és úgy látszik - ami még soha nem volt - egyedül vagyok a véleményemmel... mindenki más szerint egy fantasztikus olvasmány. Hát jó!

Szerző: 76.andi  2016.12.13. 14:26 1 komment

Címkék: magyar

A bejegyzés trackback címe:

https://olvasoterem.blog.hu/api/trackback/id/tr512045181

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Hácsé77 2017.03.15. 10:14:40

Sajnálom, hogy ennyire nyomasztó volt. Apám halálát írtam meg ebben a könyvben, valós események ihlették, csak áthelyeztem egy teljesen más, idegen családra. Nem tudtam ennél vidámabban megírni. Ha nem én írtam volna ezt a könyvet, el sem olvasnám, messze elkerülném. de meg kellett valahogy szabadulnom a traumától, és azt hiszem, részben sikerült az írás által.
süti beállítások módosítása